Ahhoz képest, hogy a krimiirodalom egyik meghatározó szerzője… Ahhoz képest, hogy az új fordítás 2010-ben jelent meg… Ahhoz képest, hogy a noire irodalom állítólag újra divat… A legnagyobb hazai olvasó közösség, a moly.hu közönsége valahogy nem szereti.

Belátom, hogy sok az oroszlán, kevés a fóka, meg hogy minden könyvet nem lehet elolvasni, de valahogy úgy érzem, hogy Raymond Chandler alulreprezentált olvasottsággal, keveléssel bír. Nekem legutóbb a 2010-ben A hugica címmel is megjelent 5. Philipe Marlowe regény, az A kicsi nővér (Magvető – Albatrosz, 1968) akadt a kezembe. [Tudom, hogy az új fordítás címe pontosabb, de nekem valahogy a noire hangulatához jobban passzol a régi...]

Igaz, ez, állítólag, a leggyengébb Chandler regény.

Igaz, nincs benne az 1001 könyvben… [ezt csak azért említem, mert Chandler három krimije is ott van]

Igaz, ez igazi recycled mű, már abban az értelemben, hogy Chandler ebben harmadszor nyúl vissza az A magas ablak, és az Asszony a tóban után az 1938-as Bay City Blueshoz, tehát sűrűn van deja vu érzése az olvasónak…

No igen, ízlések és pofonok. De Marlowe, és a chandleri történetszövés, akkor is megkerülhetetlen, már a krimi rajongóknak.

Lírikus hardboiled, ha mondhatok ilyet. A költőnek induló, Chandler Philipe Marloweval egy különös figurát teremtett, aki "egy hercegnőt is elcsábítana, de egy szüzet nem rontana meg soha". Marlowenak kisugárzása van. Magányos lovas, fehér ló nélkül… sőt talán ló nélkül. Szerethető a fanyarsága, a sajátos humora.

Hogy a történetről is szó essék, Marlowe, a magándetektív, épp készül halálra unni magát az irodájában, amikor megjelenik nála egy furcsa, vidéki lány, aki azzal bízza meg, hogy kerítse elő a testvérét, aki eltűnt és valószínűleg bajban van. Mondhatni rutin feladat, mégis az elején Marlowe egy hullába botlik, akit mondhatni művészi pontosságú jégcsákány döféssel öltek meg.

Ilyenkor jönne az, hogy felgyorsulnak az események, de nem. Ez noire, még akkor is, ha nem esős utcák sötétjében, hanem jobbára modern króm-üveg díszletek közt zajlik… Képbe kerül egy színésznő, elvégre mégiscsak L.A. és Hollywood a díszlet. Előkerülnek gengszterek. Zsarolók. Kábítószer csempészek. Rossz és kevésbé rossz zsaruk. No és persze hullák… hol jégcsákánnyal, hol golyóval kilyukasztva.

Marlowe, meg inkább sodródik az eseményekkel, mint irányítja őket… de a végére csak kibogozza a szálakat.

Azokat a szálakat, amiket Chandler elég rendesen összekuszált. Itt nincsenek jók és rosszak, maga Marlowe se jó… itt csak megbocsájthatóan rosszak és megbocsájthatatlanul rosszak vannak, mert az ember gyarló.

Mondjuk azt értem, hogy manapság miért lehet Chandler kevésbé népszerű. Bár a történet jó, és fordulatos, de pergőnek nem nevezném… sőt baromi lassan halad. Hömpölyög. Mert Marlowenak lelkivilága van. …és mert ez a tempó jobban adja át a közelgő világvége hangulatot. Viszont mindez filmen baromi jól mutat, főleg, ha Bogart a főszereplő… Ha Bogartot látom magam előtt azt is értem, hogy ez a lényegében középszerű, félig lecsúszott, kiégett, álmodozó magándetektív miért vonzza a nőket. Van kisugárzása.

És ha másért nem, hát ezért a figuráért mindenképp érdemes Chandlert olvasni. Meg azért, hogy még az utolsó oldalakon is meglepődjünk.