Uraim! Ki ne szeretne olyan lenni, mint Philip Marlowe, aki ugyan nem egy adonisz, de a fellépése garantáltam pótolja ezt a hiányosságát. Ez a cinikus, dohány és viszki szagú macsó, azonban belül egy lírikus… egy alanyi költő.

A klasszikus krimik (az amolyan rejtvényfejtős nyomozások) kedvelőinek azt javasolnám, hogy nézzék meg a borítót, jegyezzék meg a címet (ami egyébként olyan kedves, hogy már évek óta megragadt az agyamban), hogy tudják, hogy mit ne olvassanak el.

Bevallom, ezt a könyvet csak azért vettem le a polcról, mert az író neve ismerősen csengett. Mintha filmek főcímében hallotta volna, hogy: írta és rendezte. Vagy valami hasonló. De egy film sem jutott eszembe vele kapcsolatban. Azóta megnéztem az IMDB adatbázisát… ha volt ilyen emlékem, akkor az…

Hét. Ennyi művel szerepel Graham Greene az 1001-es listán. Azon a listán, amin azok a könyvek vannak, amiket állítólag el kéne olvasni, mielőtt meghalok… és most egyet megint kipipálhatnék, ha vezetnék erről listát. De nem.

1934. május 23-án egy rendőrosztag Sailes város közelében lelövi Bonnie Parkert és Clyde Barrowt… A bűnözőpárt, akik szinte a gátlástalan erőszak, vágy jelképeivé váltak.

Megvallom, már a korai Modern Könyvtár dizájn önmagában is elvarázsolt annyira, hogy az önmagában is elég lett volna, hogy a „szokásos” százforintos ár helyett, magasabb összeget fizessek… Meg aztán anyám, éppen anyám néhány Nora Roberts kötetének az árát vásároltam le.