A sorsot nem lehet becsapni. Valami ilyesmi jut eszembe állandóan, aztán megáll a kezem a billentyűk fölött, mert valahogy az istennek sem akarnak összeállni a mondatok. Az a nagy büdös helyzet, hogy Jean Bruller (avagy Brüller János, mert mint tudjuk, valahol mindenki magyar, ő meg az apja révén pláne…) két kisregénye megakasztott.

Itt ülök. Bámulom a borítót, és a sorson gondolkodom. Hogy el lehet-e kerülni a fátumot?

Vercors, hiszen ezen a néven ismerjük Jean Brullert, két kisregényét tartalmazó Vízbarázdák (Európa, 1975) című kötet, akárhogy nézem, a végzetről szól.

Szerintem spoilerezni fogok.

Az első kisregény a címadó, a Vízbarázdák. Egy „különös” vagy inkább „tragikus” utazás története. A tragikus mégsem jó szó. Igazából… Hagyjuk.

A második világháború után egy tucatnyi ember, köztük a mesélő író Franciaországból New Yorkba indul hajóval. A Lewis Caroll nevű teherhajóval, aminek ez az utolsó útja. Különös, lassú, egyre feszültebb hangulatú az út… Mindenki érzi, hogy valaminek történnie kell. …és akkor a főgépész eltűnik…

Nem. Nem ez az igazi történet. Ez csak olyan bevezető. Ez ugyanis egy szerelmi történet. Egy se vele, se nélküle történet, aminek ugyan van előzménye, de azt csak sejteti Vercors az olvasóval.

Ez egy ember a vízben történet.

Laurel Hardy, a főgépész, ugyanis beesik a vízbe, miközben a hajó távolodik, és mr. Hardy élni akar. Ott a vízben jön rá, hogy élni akar. Hogy azzal a nővel akar élni, aki ott maradt a hajón. A feleségével.

Persze nem tudom, hogy kire, hogyan hat Hardy küzdelme a túlélésért, a szerelemért. Pedig… az első gondolatok között ott van a feladás, a lemondás.

(…) Lemerülni és kész.

De mihelyt ezt mondja magában, újra felréved előtte a felesége arca, Armandine szép és szomorú, fáradt arca. Ó majd megvigasztalódik. Már nemegyszer sikerült vigasztalódnia. Sőt, nem az-e a legjobb megoldás mindkettőnk számára, ha most meghalok? Vége minden bonyodalomnak. Nagy kísértés.

De csak úszik, úszik. (…)

Azt hiszem ezeknél a soroknál vett meg Vercors. A reménytelen reménnyel. A szerelemmel. Mert innentől Laurel Hardy gondolatai Armadineról szól. Arról, hogy hiába akartak ők egymástól szabadulni a sors egymásnak rendelte őket.

…és ez fájdalmasan szép. Mondanám, hogy akár túléli, akár nem ezt a fájdalmas szépséget kár lett volna kihagynom.

A második kisregényt, a Mint két testvér címűt, nyugodtan tekinthetjük fantasztikus regénynek. Bár azon sem lepődnék meg, ha valaki a mágikus realizmus címkét aggatná rá, hiszen a történet kiindulópontja, hogy Roger-Louis Touhoine egy sarkon két személlyé válik. Roger és Louis más-más úton indulnak tovább.

Kapunk egy párhuzamos fejlődésregényt. Az egyik út a Párizsi művészvilágon keresztül a szakszervezeti mozgalomba vezet, míg a másik a nagytőkések világába és a nagypolitika felé repíti hősünket. Igen, így leírva tulajdonképpen a fiatalembernek mindenképp a politika a végzete, csak éppen az odavezető út nagyon más. …és Roger életútja… hát nem igazán tetszetős.

Szóval fejlődésregény, társadalomkritika… meg a sors, amit nem lehetnek becsapni. Hiába mások az utak, csak összefutnak...

Az van, hogy a Vízbarázdák se vele, se nélküle, de mégis inkább vele szerelmi története nagyon szíven ütött, de a pálmát a Mint két testvér viszi. Nem tudom, hogy azt hogy lehetett volna tökéletesebben megírni.

Összességében 4,5 csillagot adok a kötetnek.