Állítólag (nem én mondtam, valahol hallottam) kell ahhoz némi perverzió, vagy inkább mazochizmus, hogy a néhai Szovjetúnió íróinak a szocialista érában kiadott könyveit olvassa az ember. Különösen igaz ez az egyébként itthon és a nagyvilágban kevéssé ismert írók műveire.
Ilyenkor kéne azzal kezdeni, hogy hát izé… de ugye háttal nem kezdünk mondatot. Így próbálok valamit írni egy könyvről, amire azt nem mondanám, hogy szóra sem érdemes, de mégis olyan semmilyen volt nekem.
Vannak könyvek, amiket elolvasok, még tetszik is, aztán itt ülök a fehér oldal előtt és egy szót sem tudok írni róla. Nekifutok egyszer, kétszer, sokszor… és úgy érzem, hogy semmit sem tudok hozzátenni a fülszöveghez.