Van a magyar krimi irodalomnak egy nem túl ismert alakja, Kristóf Attila. Ő az, aki megpróbált a nyolcvanas években elrugaszkodni a szocialista krimitől, ehhez kitalálta Dér Ádámot az emberbőrbe bújt pszichométert. Lett is belőle sorozat…

„Lenn délen, édes éjen, édent remélsz…” – de nem azt kapsz. Hopp ezzel már kezdtem, egy posztot. Hiába no. a Southern Ghoticról, úgy látszik mindig ez jut eszembe. Még akkor is ha elcsépelt.

Újraolvasás. Van egy regény, ami talán kötelező volt a középiskolában, talán csak ajánlott… már nem is emlékszem. Csak arra, hogy nem szerettem. De ahogy változik az ember, változik a nézőpontja, a tudása, a tapasztalati, letesz előítéleteket, tehát néha eljön az ideje, néha a „nemszeretem” könyvek…

Azt hiszem nálam a XIX. század, amolyan határvonal. Ritkán olvasom korábbi szerzők műveit, mert valahogy tartok a szövegtől, a nyelvezettől. Attól, hogy számomra az már nehezen olvasható, idegen. Aztán jön egy regény abszolút hendikeppel és levesz a lábamról.

Ez a blog, nem győzöm hangsúlyozni, nem könyvismertetőket, nem recenziókat, nem könyvajánlókat tartalmaz (bár néha úgy tűnik), mégis a könyvekről szól. Ez egy egoblog. Leginkább valami sajátos reflexiók gyűjteménye. Itt van például a most következő könyv.

Rájöttem, hogy szeretem a rémtörténeteket. Nem, nem a horrort. Nem a kísértetekről, a vámpírokról, vérfarkasokról… és hasonló lényekről szólókat, hanem az emberi lélek sötét bugyrait bemutatókat. A rémes történeteket.

Az ember már csak olyan, hogy sokszor a legszívesebben ott hagyná azt a szart, amit társadalomnak hívnak. Remetének állna, vagy legalábbis valami hasonló megfordul a fejében. Nem új a gondolat, könnyű ilyen írásokba belefutni.

Van olyan, hogy tényfeltáró, meg oknyomozó regény. De vajon van-e olyan, hogy pletykaregény? Mert hirtelen nem jut jobb szó eszembe annak a meghatározására, hogy mi is ez a könyv.

Szerintem már soha sem leszek jó olvasója Szabó Magdának. Ha belekezdek egy általam még nem ismert történetébe, akkor először is elzárom a késeket. Biztos, ami biztos.

Ha az ember felfedez magának egy írót, és elkezdi elolvasni az életművet, óhatatlanul érni fogják csalódások. Mert ahogy van arra egy kis esély, hogy közepes írónak elsüljön a tolla, úgy arra sokkal több, hogy a nagy írónak…. khmm… besüljön. A név úgyis eladja.