Állítólag (nem én mondtam, valahol hallottam) kell ahhoz némi perverzió, vagy inkább mazochizmus, hogy a néhai Szovjetúnió íróinak a szocialista érában kiadott könyveit olvassa az ember. Különösen igaz ez az egyébként itthon és a nagyvilágban kevéssé ismert írók műveire.
„Lent délen édes éjen édent remélsz”… Aztán kiderül, hogy amit kapsz az a Southern Ghotic, avagy az amerikai új gótika. Shazbat! Na, ebből pont az édes éjen remélt éden hiányzik.
Rájöttem, hogy szeretem a rémtörténeteket. Nem, nem a horrort. Nem a kísértetekről, a vámpírokról, vérfarkasokról… és hasonló lényekről szólókat, hanem az emberi lélek sötét bugyrait bemutatókat. A rémes történeteket.
Alapvetően kedvelem a mintegy anekdotázásként összekötött rövid történetekből álló köteteket. Ez talán annak köszönhető, hogy gyerekkoromban sokszor hallgattam valami rádióműsort, amiben egy asztaltársaság tagjai vették át egymástól a stafétát és mondtak el történeteket… amolyan „erről jut eszembe”…
Sokféle olvasmányról volt már szó a blogban. Ami talán kimaradt az az iskolai kötelező olvasmányok (újra) olvasása. Talán, meg zárójelben az újra… Mert vannak olyan művek, amik kimaradtak. Vagy csak egyszerűen olvasás után annyira kiesetek az agyamból, hogy még arra sem emlékszem, hogy tetszettek,…
Valójában kezdhetném úgy is, hogy kedven könyves közösségi portálom budapesti szekciójának tematikájához igazodva vettem kézbe édesanyám egyik kedvenc szerzőjének első kötetét. Ami igaz… is meg nem is.
Harminc évvel ezelőtt (1986. szeptember 7-én) a Dunántúli Naplóban megjelent egy rövid kis írás, annak kapcsán, hogy a pécsi Agatha Christienek (ez volt a címben) titulált írónőnek, nem sokára várható volt az új novellás kötete.
Vannak művek, amik úgy megakadnak az ember torkán. Nem azért mert rossz, és emészthetetlen – mondjuk, abból elég sok van - hanem azért, mert az ember nem tud vele mit kezdeni… erre mondják, hogy se lenyelni, se kiköpni…
Ez lesz életem első walesi írója, gondoltam a fülszöveg alapján, aztán kiderül, hogy Dylan Thomas, Ken Follett vagy éppen Rold Dahle is walesi.
Annak idején, amikor először olvastam a Modern Könyvtár sorozat egy kötetét, valahogy nem is értettem, hogy ezek a mondhatni jellegtelen, kis tarka kötetek milyen meglepetéseket tartalmazhatnak.