A klasszikus krimik (az amolyan rejtvényfejtős nyomozások) kedvelőinek azt javasolnám, hogy nézzék meg a borítót, jegyezzék meg a címet (ami egyébként olyan kedves, hogy már évek óta megragadt az agyamban), hogy tudják, hogy mit ne olvassanak el.
Nehezen született ez a bejegyzés, mert milyen címkét lehet ragasztani három olyan kisregényre, ami szerkezetét tekintve mégiscsak krimi, de valahogy mégsem az. A többségi javaslat szerint nevezzük őket bűnregénynek… már, ha egyáltalán kell címkézni.
Vannak írások, amik bármennyire is zseniálisak, az olvasó (jelen esetben én) mégsem tudja megszeretni őket, csak értékelni a technikai bravúrt. Mert valami hiányzik…
Az elmebeteg sorozatgyilkosos krimik akkor működnek, ha a történet bebújik az olvasó bőre alá. Ha viszket. Bármennyire nem szeretem az ilyen krimiket találkoztam jó néhány ilyennel.
Hollywoodi történetet. Na nem csak a tartalom, hanem az is hogy hogyan került elő egy rejtélyes fiókból, vagy inkább egy poros irattárból ez az elfelejtett kisregény.
Ha már az utóbbi időben megszaporodtak a krimi olvasásaim, óhatatlanul adódik a helyzet, hogy egy-egy népszerű, vagy kevésbé népszerű krimi szerző más jellegű könyve is az ember kezébe akad.