Van olyan, hogy tényfeltáró, meg oknyomozó regény. De vajon van-e olyan, hogy pletykaregény? Mert hirtelen nem jut jobb szó eszembe annak a meghatározására, hogy mi is ez a könyv.

Tudom, többek szerint az olvasmányaimban túlteng a krimi, ami valószínűleg igaz is, de ha az olvasmányválasztásnak az az alapja, hogy mitől szabadulnak meg az emberek, akkor törvényszerű, hogy az „olcsónak titulált” műfajok közül lesz nagyobb a választék.

"Boldogok az ejtőernyősök. Sohasem panaszkodnak, hogy nem nyílt ki az ejtőernyőjük." Azt hiszem ez az egyik legfontosabb tanulsága ennek a vidám könyvnek....

Ha már az utóbbi időben megszaporodtak a krimi olvasásaim, óhatatlanul adódik a helyzet, hogy egy-egy népszerű, vagy kevésbé népszerű krimi szerző más jellegű könyve is az ember kezébe akad.

  Minden emberben ott lapul valahol voyeur, csak ugye az nem mindegy, hogy hol meg hogyan tör ki mindez belőle, mert ugye nem mindegy, hogy a függöny mögül lesi valaki a szomszédjai életét, vagy egy fáról fürkészi távcsővel a hálószobatitkaikat.

Egy botránykönyvről nem lehet objektív véleményt formálni. Egyszerűen túl sok az indulat körülötte. Nem véletlen, hogy ha egy szociográfia sikerkönyv lesz, akkor egyben botránykönyv is. Valami olyan témát talál a szerző, ami ugyan létezik és sokakat foglalkoztat, de nem illik…

Pánikra könnyű okot találni. Ott van rögtön a feleslegesség érzése. Például amikor az ember gyereke nyugdíjba megy. Állítólag a kezdeti eufóriát, hogy megszabadult a hülye főnökétől és a gyári hibás kollégáitól, hamar felváltja a feleslegesség érzése. Vagy valami hasonló...

Végy egy szépreményű tizennyolc éves limai fiatalembert, aki tanul, dolgozik, de leginkább íróvá szeretne válni. Ez már önmagában is elég lehetne egy regényhez, de Peruban vagyunk, és ha már Dél-Amerika, akkor legyünk hűek a szappanoperák hagyományaihoz és bonyolítsuk a dolgot.

Amikor az ember nem tudja, hogy mit is olvasna szívesen, olyankor biztos, hogy valami könnyebb téma kéne. Valami limonádé.