Van ez a Lux Péter, egykötetes szerző. Írt egy krimit 1987-ben. Aztán se híre, se hamva. Úgyhogy erős fenntartásokkal kezdtem el olvasni. Gondoltam, íme, egy újabb gyenge szocialista krimi, de rossz krimit azért kell olvasni, hogy a jót meg tudjam becsülni. De Lux Péter jó!
Uraim! Ki ne szeretne olyan lenni, mint Philip Marlowe, aki ugyan nem egy adonisz, de a fellépése garantáltam pótolja ezt a hiányosságát. Ez a cinikus, dohány és viszki szagú macsó, azonban belül egy lírikus… egy alanyi költő.
Csak unalmas felütés jut eszembe. Az, hogy Maigret történetet az ember, akarom mondani én, a hangulatért olvasok, nem a rejtély miatt… Vagy, hogy a fülszövegíró egy különös fajtája a betűvetőnek…
A klasszikus krimik (az amolyan rejtvényfejtős nyomozások) kedvelőinek azt javasolnám, hogy nézzék meg a borítót, jegyezzék meg a címet (ami egyébként olyan kedves, hogy már évek óta megragadt az agyamban), hogy tudják, hogy mit ne olvassanak el.
Amikor 2015 augusztusában felbukkant Maigret felügyelő a blogban azzal a felvetéssel éltem, hogy ő bizony iszákos. Lett is a témából némi vita itt-ott. Volt, aki szerint csak gourmand és ehhez hozzátartozik az alkohol fogyasztás is.
A sorozat első kötete kapcsán annak a véleményemnek adtam hangot, hogy: „Dér Ádám tulajdonképpen valahol doktor Lengyel apukája. Mindössze a kor más… …és mind a ketten valahogy az átlagosnál betegebb lelkű bűnözőkkel csapnak össze.”
Nem titok, hogy a hangulatuk miatt olvasom a Maigret történeteket. Persze azt nem mondom, hogy a rejtély megoldása nem érdekel, de képes vagyok akkor is újraolvasni, amikor már tudom, hogy ki a gyilkos. Úgy gondolom, hogy egy igazi „Maigret-krimi” nem spoilerezhető el.
Azok közé tartozom, akik a Maigret történeteket a hangulatuk miatt olvassák. A párizsi életképek miatt, a kisvendéglők, kávéházak, kocsmák és lokálok miatt, a Maigret nosztalgikus hangulatú gondolatai miatt.
Az átlagos magyar krimi olvasónak nem sokat mond például A. A. Fair neve. Mondhatnám azt is, hogy az illető úrnak, vagy hölgynek (úrnak) nem jelent meg műve magyarul, ami persze nem igaz. Az viszont tény, hogy anno a Magvető nem kísérletezett egy ismeretlen álnév bevezetéséve, hanem a szerző…
Olvasok. Néha kipillantok a könyvből, és mintha elvesztek volna a színek. Kicsit fekete fehér lett a világ. …és a betűkhöz visszatérve hallom a fejemben, hogy egy furcsa, lassú, karcos hang narrál… Humphery Bogart ül az agyamban.