Abban valószínűleg egyetért velem mindenki, hogy az újraolvasás alapvetően kockázatos tevékenység, különösen, ha évtizedekkel korábbi, pozitív olvasás élmény kapcsolódik a könyvhöz, mert könnyen csalódás lesz a vége. Ugyanilyen kockázatot rejt szerintem, ha egy kamaszkori kedvenc szerzőjének másik művébe kezdünk felnőtt fejjel.

Annak idején, szó szerint, rongyosra olvastam egy lengyel szerző, Adam Bahdaj, ifjúsági westernjét (vagy western paródiáját, döntse el mindenki hogy melyik), az A fekete sombrero címűt. Most a kezembe került az A Holdfény-rend lovagja (Kozmosz, 1975), és bevallom, bízva a korábbi pozitív élményben, úgy kezdtem bele, hogy nem is néztem meg miről szól.

Az első fejezet kapásból meglepett, mert egyrészt kiderült, hogy II. világháború, hogy nem ifjúsági, és rögtön az első oldalon ott van, hogy Budapest.

Ez utóbbinak köszönhetően kicsit utána kerestem a szerzőnek, akiről kiderült, hogy a világháború nagy részét Budapesten töltötte, tagja volt a lengyel ellenállásnak, és például Pető veseit is fordította magyarról lengyelre.

Ezek után kissé tartani kezdtem a könyvtől, persze kíváncsi is voltam, mert most nem igazán volt kedvem partizán nosztalgiát, vagy antifasiszta önéletírást olvasni… Nincs bajom a vörös farokkal, de most nem hiányzott.

Bahdaj ellenállási múltjáról elég annyit tudni, hogy az Budapesthez kötötte, és futárként is tevékenykedett. Magyarul, postás volt, ami akkoriban nem volt életbiztosítás. De nem is a fegyveres ellenállás része. Lássuk be, ez kevésbé tűnik hősiesnek, mint partizánnak lenni, szabotázs akciókat végezni.

Regényének a hőse, a szintén futár, Andrzej, akit átver magyarországi felettese, bizonyos Smyga őrnagy, aki ellop húszezer dollárt és a balhét Andrzejra veri.

Normál esetben, hiszen háború van, a lopással gyanúsított futárt rövid úton főbe lövik, oszt annyi. De hősünk kap egy lehetőséget, hogy visszatérjen Budapestre és tisztázza magát, ami majdnem sikerül is, de Smyga kicsúszik a kezéből. Igen, a postás mérges lesz. Andrzej az üldözésére indul...

A regény témája igazából maga az utazás, a Tátra. A vadon, ahol a futár csak magára számíthat, és ahol pár napra megreked. A felbukkanó emberek (segítők és akadályozók), és a kilátástalanság érzése. Akad itt mindenféle ember, tulajdonképpen mindegyikük külön kaland. A futár társ, az erdész. A bolond öreg, aki a kincsek őrzője… A kiismerhetetlen katonaszökevény cigány, a szintén katonaszökevény rablók, és a transzportból meglépett kisfiú Szymek…

Menekülés, rejtőzés… üldözés.

Ráadásul sokat számít, hogy a helyszínek, Budapest, és a Tátra (Poprád környéke) miatt személyes élményeket is előhoz a könyv. Jó olyan helyről olvasni, ahol az ember maga is megfurdult.

Az, hogy ezek mennyire Bahdaj emlékei, hogy hány utazás van egybegyúrva ezen az alig százötven oldalon, nem tudom. De az biztos, hogy remek regényt sikerült összehozni. Rég volt olyan, hogy egy nap alatt kiolvasok egy könyvet. Ezt sikerült.

…és ami külön előny, hogy mindezt úgy tudta, Bahdaj megírni, hogy nincs benne vörös farok. Nincs benne ideológia. Egyszerű, olvasmányos kalandregény, ami megérdemli az öt csillagot. Bahdaj, jó. Kedvem támadt valamelyik ifjúsági regényét újraolvasni.