Vannak könyvek, amiket elolvasok, még tetszik is, aztán itt ülök a fehér oldal előtt és egy szót sem tudok írni róla. Nekifutok egyszer, kétszer, sokszor… és úgy érzem, hogy semmit sem tudok hozzátenni a fülszöveghez.
Mert milyen is lehet múlt nélkül élni? Egyszerűen nem tudom elképzelni. Na jó, egy-két óra emlékezetkiesés még belefér, de az egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy a tudás megvan, csak éppen a honnan, az hiányzik. Patrick Modiano megpróbált segíteni ennek elképzelésében.
Mondjuk nem igazán ezért kezdtem el olvasni ezt a könyvet. A Sötét boltok utcája (Magvető, 1978), 1978-ban elnyerte a Goncourt-díjat, ami számomra pont elég ajánlás, már az alapján a pár díjazott könyv alapján, amit eddig sikerült elolvasnom.
A Goncourt, egy francia irodalmi díj, amit 1903 óta az év "legjobb és legképzelettelibb prózai művének" ítélnek oda.
Szóval Modiano dolga lett segíteni számomra elképzelni az elképzelhetetlent, a múlt nélküliséget, a múlt keresését.
Állítólag az emberiség, és minden ember alapkétsége, vagy alapkérdése az önmeghatározásban, a „kik vagyunk? honnan jövünk, és hova tartunk?”. Na de, ha nincs múlt? Csak jelen. Mondjuk jövő akkor is lehet, mert ugye ma lesz holnap tegnapja…
Na ebbe a múlt, jelen, jövő… kérdéskörben sikerült Modianonak teljesen összezavarnia.
A hőse, bizonyos Guy Roland, 1943-ban elvesztette az emlékezetét, ismerőseit… mindent. Kereste, kerestette… nem lett meg, lett egy új neve, egy munkája a múltját kereső „detektív” mellett…
Bő tíz évvel később ismét nekiindul megtalálni a múltját, a meglévő információtöredékek alapján.
Akkor ez egy nyomozástörténete. Majdhogynem krimi… de mégsem az.
Meg nem is igazán történet. A cselekményt megtörik levelek, jegyzőkönyvek, képek… Azt hiszem ez a megtörés nem a jó szó. Hiszen ezek az állóképek valahogy mégis tovább viszik az egészet. Azt hiszem ez tetszett benne a legjobban. Hogy nem mesél a hagyományos értelemben. Nem, erre nem mondanám, hogy filmszerű, az valahogy más, mégis erős vizuális hatást ért el nálam. Igen, erre pont jó szó, hogy ahogy mesél az képzeletteli.
A XLI. fejezet például mindössze ennyi:
AUTeuil 54-73: „ÜSTÖKÖS GARÁZS” – Rue Foucault 5 (XVI.) Párizs.
Igen, beírtam a google mapsba… nincs ott garázs.
Ráadásul az író a múltnélküliséget is megcsavarja. Hőse az emlékezetvesztés előtt már évekkel - köszönhetően a második világháborúnak, a német megszállásnak - álnéven élt. Ha a nyomozásában eddig eljut, az még korántsem siker.
De akkor hogy találhatja meg önmagát?
Van-e, él-e életének olyan kulcssszereplője, aki meg tudja mondani, hogy ki is ő valójában?
Erre a válasz meghagyom azoknak, akik elolvassák a regényt.
Én meg azóta is azon gondolkodom, hogy milyen lehet a jelen múlt nélkül.