Az átlagos magyar krimi olvasónak nem sokat mond például A. A. Fair neve. Mondhatnám azt is, hogy az illető úrnak, vagy hölgynek (úrnak) nem jelent meg műve magyarul, ami persze nem igaz. Az viszont tény, hogy anno a Magvető nem kísérletezett egy ismeretlen álnév bevezetéséve, hanem a szerző eredeti nevét tűntette fel…
Így került a könyvesboltokba egy olyan E. S. Gardner mű, aminek a címén nem állt ott a megszokott végződés, hogy: „esete”. Persze tudom, hogy a korábbi Palladisos kiadások is mellőzték ezt a Gardner védjegyet, de, aki krimi fronton az Albatrosz és a Fekete könyvek sorozatán szocializálódott, annak bizony furcsa cím Gardner neve után az, hogy A baglyok nem pislognak (Magvető – Albatrosz könyvek, 1983).
Ez a bagoly így önmagában ez bizony kakukktojás, és valószínűleg meg is akad a magyar olvasó torkán. Nekünk Gardner egyenlő Perry Masonnal, a délceg, akár akcióhősnek is alkalmas (de nem az) védőügyvéddel, aki mindig megvédi az ügyfeleit. Aki mer kockáztatni. …és ki briliáns logikájával mindig lenyűgözi a bírót, no meg az esküdtszéket.
Erre itt van egy nyápic magánnyomozó, bizonyos Donald Lam, meg társa, aki időnként feltűnik, hangoskodik, de jelentős szerepe nem igazán van a történetben, csak annyi, hogy ő a főnöknő… és ez furcsa. Olyan bice-bóca. Az ember ül a könyv felett, és nem érti… nem a történetet, hanem Gardnert, hogy „ez most mire volt jó?”.
Persze megint csak illik megemlíteni, hogy annak a kiadói gyakorlatnak vagyunk az áldozatai, mi olvasók, amikor ki tudja miért, kapunk egy sorozatból egy részt, lehetőleg a közepéből… ízlelgetjük, felkelti a kíváncsiságunkat esetleg, de akkor sincs több.
Szóval kaptunk egy történetet a Cool & Lam iroda harminc kötetes életéből, a hatodikat, és nem igazán tudjuk értékelni. Nem értjük például Bertha szerepét… de azt érezzük, hogy ebben a Donald Lamban van valami.
Különben a kóstolónak (minek másnak tudnám nevezni) ebben a szerepben nem használ Gardnernek az a módszere, hogy a regény nyolcvan, kilencven százalékában altatja az olvasót, hogy aztán felpörgesse az eseményeket.
Jó ezeket a látszólag üres köröket már Masonnél megszoktuk, de ennél a nyüzüge Donald Lamnál már-már bosszantó. Érthető módon a magyar olvasó ez alapján az egy kötet alapján talán nem is fogja megszeretni, holott (persze erre csak utólag jöttem rá) Lam egy igazán érdekes Mason alternatíva. Bár külsőben eltérnek, belső értékeikben megegyeznek. És nem csak abban, hogy mindent megtesznek a védencükért, hanem abban is, hogy mind a ketten zseniális jogászok, csak éppen Lam annyira zseniális, hogy még az ügyvédi kamarából is kivágták. Mason meg menő ügyvéd lett.
A sorozat igazi érdekessége az (lenne), amikor a felesleges és jelentéktelen mellékszereplőnek tűnő Bertha Cool nyomoz, de ezek a kötetek sem jelentek meg magyar fordításban.
Hopp, sikerült úgy bő négyszáz szót leírnom a könyvről, hogy nem írtam róla egy sort sem. Jobb is így. Nem akarnék rábeszélni senkit, mert így egy béna kacsa, de érdemes elolvasni…
De igazán az lenne jó, ha a sorozat több kötete is meglenne egyszer magyarul.