A krimit szeretem, a rémtörténeteket nem. Írhattam volna thrillert is, meg horrort is… de voltaképpen nem a műfaj a lényeg, hanem hogy nem szeretek félni. És nekem teljesen mindegy, hogy filmen, a tábortűz mellett, vagy könyvben akarják rám a frászt hozni. Leginkább nem kérek belőle. Aztán van, hogy belefutok mégis egy történetbe, ami még jó is a maga nemében…
…de ettől még nem leszek a műfaj kedvelője. A Közelmúltban fedeztem például fel a hazai borzongatás egyik remek tollú szerzőjeként Kristóf Attilát. Bevallom, azt is hogy Ambrose Gwinett Bierce történetei egyenesen üdítőek voltak.
Viszont évek óta gondosan kikerültem a thriller nagyasszonya, Ruth Rendell szorozatgyilkolós könyvét, ami magyarul a Démon képében (Magvető – Albatrosz könyvek, 1981) címmel jelent meg.
Nem áll szándékomban sokat írni a történetről. Leginkább, mert untam.
Untam a rozoga házat, amiben a sorozatgyilkos él.
Untam a lakókat.
Untam a gyerekkorát.
Untam az új lakókat, akik hivatottak abban, hogy elősegítsék a bukását.
Untam a történetbe keveredő szerelmi szálat, amit az egyik új lakó húzott be.
Komolyan mondom, hogy legalább háromszor döntöttem úgy, hogy hogy hagyom a francba, nincs nekem erre időm… illetve van, de azt inkább valami hasznosra kéne fordítani, mint arra várni, hogy valamelyik új szomszéd, hogy és mikor és persze milyen rettenet közepette szabadítja meg a világot a vén habókos fojtogatótól.
Az, hogy nem tettem meg, így utólag: szerencse.
Nagy szerencse.
Kíváncsi voltam, hogy miért állítják Rendellről, hogy a thriller nagyasszonya. Mert az valahol gyanús volt, hogy egy ilyen lapos rémtörténettől, már a másodikosok sem ijednek meg lámpaoltás után.
És akkor az utolsó négy oldalon az író dob egy hatalmasat. Meg tudott lepni. Bután néztem ki a fejemből, hogy ezt most hogy...
Nem mondom utána igazán jót tudtam nevetni a megdöbbentő, morbid humorán.
Rendell tényleg zseni… ettől persze még nem rohanok a könyveiért. Továbbra sem szeretnék rettegni, meg sorozatgyilkosok elméjébe kukucskálni. De ezt mégis megérte elolvasni.