Van, amit felesleges túlbonyolítani. Ha valakinek a történetei bekerülnek mindenféle éjszakai borzongató sorozatokba, akkor az tud valami, ami ha mai szemmel talán nem olyan rémisztő, de azért meghökkentő.
A 71 évesen, 1914-ben valahol Mexikóban eltűnt kalandvágyó amerikai újságíró Ambrose „Gwinnett” Bierce történetei amolyan meghökkentő mesék.
Akad köztük rémtörténet, kísértethistória... szóval olyan, amit az emberek szívesen mesélnek egymásnak tábortűz mellett, hogy aztán kellőképpen álomba rettegjék magukat, és minden neszre felriadjanak.
Az eddig már három kiadást megért Bagoly-folyó (Európa – Európa zsebkönyvek, 1985) igazán jó ritmusban összeállított válogatás Briece életművéből. A hosszabb és rövidebb, polgári és katonatörténetek váltják egymást hogy az olvasó lehetőleg ne unjon rá a egyik témára sem, legyen az kísértethistória, rémtörténet, vagy amolyan Briece féle kesernyés erkölcsi oktatás.
Persze van, akinek ezek a több mint száz éves történetek nem adnak elég izgalmat, akiknek kevés benne a kraft… akiket ennyi vér már nem izgat fel, akik hátán a szőrt, már a rémmesék mestereinek sem sikerülne felborzolni. De lássuk be, hogy bő egy évszázaddal ezelőtt még kevésbé a szörnyek és azok hentelési szokásai borzongatták az embereket… Akkoriban még bőven elég volt az emberi butaságtól, gonoszságtól, az emberi rosszindulat következményeitől félni. Az elmétől, amiben a „szörny” megterem.
Nem kezdeném el most Briece mester 36 írását boncolgatni, hogy nekem melyik is volt a leg… izé... borzongatóbb? meglepőbb? Mi lenne ide a legjobb szó, nem tudom. Lényeg, hogy aki a műfajt szereti, megtalálja a neki tetsző írásokat. Olyan nincs, hogy mindegyik egyformán tetszik, erről ne is álmodjon senki.
A címadó novella megadja az alaphangulatot. Ez biztos…. a többi az olvasó fantáziáján múlik.
Az ilyen Briece féle pasasokra mondják, hogy:
Ez beteg…
…de jól nyomja!
És tényleg!
Bátran ajánlom mindenkinek, akit Edgar Allen Poe, James Thurber, vagy Roald Dhal történetei szórakoztatnak. Megéri.