Utáltuk, mert szovjet. Amiben azt kell(ett volna) szeretni, hogy szovjet, és nem azt, hogy jó. És mivel biztosan sok volt a propaganda ízű szar, így észre sem vettük, ha valami jó. vagy csak nem mondtuk hangosan, mert az mégiscsak ciki, ha tetszik valami, ami szovjet…

Tudom, ne általánosítsak, mert volt, akinek tetszett, de valamiért az én szubjektív emlékezetemben az van, hogy aki szerette a szovjetet, az fenntartás nélkül szerette, "mert szovjet", aki utálta, az ugyanezért utálta.

Nálam az első repedés ezen a páncélon nem Otto von Stirlitz volt A tavasz tizenhét pillanatával, nem is a Eizenstein Patyomkin páncélosa, a fehér vitorla is maradhatott részemről a távolban…

Az első repedés a Ragyogj, Ragyog csillagom volt… aztán jöttek még filmek, könyvek, meg filmek. Azóta a Patyomkint is megkedveltem.

No, ez a hosszú bevezető annak köszönhető, hogy volt egy film, amit valami kóbor november hetedikei ünnepség örvén vetítettek "mert szovjet" alapon, és volt benne valami.

Ennyi maradt bennem a Vaszilij Suksin Vörös kányafa (Európa, 1985) című kisregényéből. Hogy van benne valami. Pedig azt még nem is tudtam, hogy Suksin nem csak írta, hanem rendezte, no meg a főszerepet is eljátszotta.

Nem volt benne új, meg szocialista embertípus, csak egy tolvaj, aki miután kiszabadul a sittről, akar is meg nem is megjavulni… aztán közbejön egy nő, és amikor akarna, akkor utoléri a múltja.

Van benne Szibéria, meg kolhoz, meg némi nyomorúság, némi líra. Tulajdonképpen nem nagy durranás, lehetne a helyszín a vadnyugat, meg egy farm… csak akkor a gabonapárlat színe lenne más.

Igen, bajban vagyok már csak azért is mert a címadó kisregényen túl van még a kötetben további tizenhárom írás, én meg pont nem az vagyok, aki mindegyikről ír két három sor, vagy többet… Már csak azért sem, mert volt amelyik nem jött be, sőt idegesített, mint az Energikus népség, vagy a Perpétum mobile.

Meg olyan is, ami nagyon megfogott, mint a börtönből hazatérő Sztyopka, vagy az Az élet szerelme… hogy Mil pardon, Madám! háborús hőseposz gúnyolását ne is említsem. Vagy de, hiszen pont azt teszem.

Szóval lehetne erről a kötetről sokat, meg keveset írni, de az ideális mennyiséget… azt nehéz eltalálni.

Mit mondjak?

Hogy azért érdemes elolvasni, mert például nincs benne propaganda? Mert a hősei nem szocialista szentek, hanem egyszerű, nagyon egyszerű emberek. Hétköznapiak, esendők, akik botlanak is, akik éreznek, szenvednek, sokszor saját maguktól.

Hiába a hetvenes évek szovjet irodalma ez mégsem szovjet, illetve nem úgy szovjet, ahogy és amiért azt mi annak idején utáltuk.

A címadó kisregény zseniális. Suksin a saját alternatív jövőjét írta meg, aki lehetett volna…

Ha valaki félre tudja tenni az előítéletét, olvassa el. Ha mást nem is, de a Vörös kányafát mindenképpen… Én azt hiszem, hogy a filmet is megnézem. Talán megértem rá.