Abba a generációba tartozom, akik jobbára kerülték a szovjet regényt, mert nem volt kedvük, gyomruk a propagandához. Mert azt hittük, elvégre olvasni nem olvastuk, hogy, ami szovjet az propaganda.

Úgy vagyok az orosz, vagy szovjetorosz prózával, hogy amikor az író ép nem fullaszt bele a végtelenített tájleírásokba, akkor szeretem. Utoljára talán Ivan Bunyin falusi képei kényszerítettek meghátrálásra, vagy inkább feladásra.

Utáltuk, mert szovjet. Amiben azt kell(ett volna) szeretni, hogy szovjet, és nem azt, hogy jó. És mivel biztosan sok volt a propaganda ízű szar, így észre sem vettük, ha valami jó. vagy csak nem mondtuk hangosan, mert az mégiscsak ciki, ha tetszik valami, ami szovjet… Tudom, ne…