Tulajdonképpen nyitásként ki kéne tennem egy bazinagy vörös csillagot, hogy akinek kommenista fóbiája van, az ne is olvasson tovább! Igenis születtek jó könyvek és filmek az államszocialista érában is.

„Inter arma silent Musae.” - Fegyverek közt hallgatnak a múzsák.

Szinte látom magam előtt, ahogy Alexandr Mitta rálegyint a mondatra (1968-at írunk), hogy egy bánatos lótüdőt! és összeül szerzőtársaival, hogy Julij Dunszkijjal és Valerij Friddel, (csináltak együtt néhány nagyszerű filmet) hogy papírra vessék a következő mozi sztoriját, amely az Iszkremasz komédiája [a név jelentése: iszkussztvo revoljucionnim masszam – művészet a forradalmi tömegeknek, a magyar szinkronban Mokiszin, azaz Modern Kísérleti Színház] címet kapta. Hogy nem mond semmit a cím? Hát persze, mert ez a művészetről, ripacsokról szóló keserű komédia a Gori, Gori moja zvezda! azaz a Ragyogj, Ragyogj csillagom! címmel vonult be a filmtörténetben, részben e három úriembernek, de nem kevéssé Oleg Tabakov zseniális játékának köszönhetően.

Mellesmeg 1981-ben a mű immár könyv formában is kiadásra kerül, amit 1982-ben a Magvető is megjelentet a Rakéta Regénytárban.

Elfogult vagyok. Én ezt filmet, könyvet szeretem.

Már csak azért is, mert a vagy tucatszor láttam. Ugyanis Kispesten valahogy évekig ez volt kötelező november hetedikei matiné. Mert van benne forradalom. Meg a végén a vörösök nyernek… Az meg, hogy mi a film üzenete, az mellékes.

Eleinte – bevallom – utáltam. Távol áll tőlem ez a permetes szemű orosz búsulás, ami áthatja… De annyiszor láttam, hogy elkezdtem belőle valamit érteni... Talán.

Nem, nem azt, hogy mit akart mondani a rendező, hanem azt, hogy nekem mit mond a film. Szartam én a forradalomra, az volt a lényeg, hogy nekem miről mesél… A lehetőségről, hogy fel lehet nőni a feladathoz.

Szerencsés esetben.

Ezért az üzenetért olvastam most újra, ha már a könyv véletlenül a kezembe akadt.

Hősünk, Pavlak polgártárs amolyan egyszemélyes színházként járja Ukrajnát és művészetet szállít a népnek. Már, ha az vevő rá.

Így keveredik egy kis mezővárosba, Kropivnyicába. A városban vörös hatalom van. De időnként lerohanja egy anarchista banda, és éppen arra kószál egy Vrangelhez csatlakozni akaró fehér század is. Egyszóval dúl a polgárháború.

Pavlak polgártárs, művésznevén Forműtöm (A Forradalom Művészete a Tömegeknek) itt csinálna színházat…. De több a fantáziája, mint a tehetsége. Hozzá csapódik egy cigány lány, ebből adódik az ötlet, hogy, amolyan interaktív, vásári komédiába oltott Szent Johannát rendezzen.

Hogy lesz-e előadás? Nem, nem lesz… Majdnem színház sem lesz…

Tulajdonképpen erről szól az egész. A művészi álmokról, és a valóságról.

A régiről és az újról. A kommerszről és a magas művészetről. Kommersznek ott a mozi, meg revü… Mondjuk mind a kettő igazi csemegéje a történetnek, főként a filmnek. Pascsenkó úr és az ő filmszínháza különösen. Ő, mármint Pascsenkó a konkurencia. …meg a megalkuvás. Az üzlet. A Történetben ugyanazt a filmet háromszor, háromféleképpen vetíti le. Más a közönség… A filmben külön csemege ez a mozi a moziban.

Mondjuk a könyvben sem ez, sem a kakukk jelenet nem adja vissza azt, amit a mozgókép mutat. Leonovot és Tabakovot nem lehet elmesélni, látni kell. Nekem a fejemben pörgött a mozi.

A történet végén persze Forműtömnek maga a történelem kínál főszerepet… és…

…és ilyenkor valaki vagy hőssé válik…

…vagy nem.

…vagy ripacs.

Szeretem ezt a filmet, szeretem ezt a könyvet, mint ahogy szerettem a Vígszínház előadását is valamikor 1985-ben… és mindenkinek ajánlom, aki nem ráz ki a hideg attól, hogy ebben a történetben a vörösöknek jut a pozitív szerep.

De félre a politikával, és élvezzük azt a vodkába áztatott elégiát, és a címadó dalt…