Állítólag (nem én mondtam, valahol hallottam) kell ahhoz némi perverzió, vagy inkább mazochizmus, hogy a néhai Szovjetúnió íróinak a szocialista érában kiadott könyveit olvassa az ember. Különösen igaz ez az egyébként itthon és a nagyvilágban kevéssé ismert írók műveire.

Igaz, hogy aránylag kevés drámát olvasok, mégis, annak idején, két drámának köszönhettem, hogy rátaláltam az Európa Modern Könyvtár sorozatára. Ha vannak dolgok, amik miatt képes vagyok a kádári Magyarországra nosztalgiával gondolni, akkor az egyik az, hogy ezek a kis, színes borítós könyvek…

Úgy vagyok az orosz, vagy szovjetorosz prózával, hogy amikor az író ép nem fullaszt bele a végtelenített tájleírásokba, akkor szeretem. Utoljára talán Ivan Bunyin falusi képei kényszerítettek meghátrálásra, vagy inkább feladásra.

Utáltuk, mert szovjet. Amiben azt kell(ett volna) szeretni, hogy szovjet, és nem azt, hogy jó. És mivel biztosan sok volt a propaganda ízű szar, így észre sem vettük, ha valami jó. vagy csak nem mondtuk hangosan, mert az mégiscsak ciki, ha tetszik valami, ami szovjet… Tudom, ne…