Úgy vagyok az orosz, vagy szovjetorosz prózával, hogy amikor az író ép nem fullaszt bele a végtelenített tájleírásokba, akkor szeretem. Utoljára talán Ivan Bunyin falusi képei kényszerítettek meghátrálásra, vagy inkább feladásra.

Az, hogy most negatív példaként pont Bunyin, és az általa megjelenített buta, lelketlen, igénytelen parasztok jutnak eszembe nem véletlen, hiszen egy másik nemzedék, a "hatvanasok" népi irójának [talán ez a jó szó erre] Valentyin Raszputyinnak, a falusi prózát [ez kérem egy létező irányzat] meghatározó egyik regénye a Pénzt Marijának (Magvető, 1979) került a kezembe. Mondjuk sem Raszputyin, sem a falusi próza nem ismeretlen a számomra. Az előbbi egy egykori jutalomkönyvnek köszönhető, bár azokra a novellákra már nem nagyon emlékszem [igen, újra kéne olvasni], az utóbbi egy viszonylag friss élmény Suksin Vörös kányafája.

Mondják, hogy a "hatvanasok" azért is fontosak az orosz irodalomban, mert olyan kényes kérdéseket vetettek fel, mint a parasztság lumpenné válása, vagy a kollektivizálás problémái, azaz, hogy nem működik a közös.

Szerencsém is volt ezzel a regénnyel, mert én eleve szeretem azt a fajta párhozamos mesélést, és Raszputyin ezt alkalmazza, hogy míg a jelen eseményei zajlanak, addig az olvasó megismerkedik a jelenhez vezető előzményekkel.

Bár a lényeget a regény belső borítóján mottókét is felfogható idézet remekül összefoglalja

A leltárhiányért börtön jár…

Marija ugyanis a falu boltosa. És leltárhiánya van… nem is kevés. Pont úgy, mint az elődjeinek.

De, hogy ennek a tanulatlan, muszájból lett boltosnak mitől is lett hiánya, azt nem tudjuk meg... Bár, mivel az elődjei is így jártak, és ő maga nem gazdagodott meg, akkor valószínű, hogy a faluban valaki lop, vagy inkább valakik lopnak… de ez lényegtelen. A lényeg, hogy a férje, Kuzma elindul, hogy összeszedje a hiányzó pénzt, mert akkor hátha megússza Marija a börtönt. Csak hát az is kérdéses, hogy van-e egyáltalán ennyi pénz a faluban?

Ez pont elég, hogy Raszputyin bemutassa a falut. Bemutassa, hogy a parasztok életét hogy változtatja meg (mondhatnám, hogy keseríti meg) a pénz.

A rongyaimat halálomig se nyűvöm el. Ha pedig inni akarok, összeszerelem a masinát, és olyat főzök, hogy éget, mint a tűz, nem hitványabb annál, amit te iszol. Az ujjamon meg tudom számolni, hogy életemben hányszor volt pénz a kezemben. Kiskoromtól arra szoktattak, hogy mindent magam csináljak, a saját munkámból megéljek. Csinálok én asztalt, varrok én csizmát, ha kell. Az éhínség idején, harmincháromban, még sót is kapargáltam a szikesen, levesbe. Manap mindenki a boltba futkos, pedig évente ha kétszer járt ott az ember azelőtt. Mindenkinek megvolt, ami kellett. Megélt, nem lett oda. Most meg lépni se léphetsz pénz nélkül. Mindenütt csak a pénz. Bele van bolondulva a nép. Fúrni-faragni, barkácsolni mind elfelejtett, no persze, van a boltban minden, csak pénz legyen. Még szerencse, hogy némely embernek nincs, annak legalább a gyerekei nem szoknak el a munkától, magukban fognak bízni, nem a pénzben.

- foglalja össze, mintegy népi bölcsességként egy öreg paraszt, Gorgyej apó a főhősnek.

És persze Raszputyin elpanaszolja, hogy szovjet nem működik jól, a parasztok meg csak isznak, hogy nem képesek összefogni, és hogy a városiak lenézik a parasztot, amolyan naplopó, rafinált népségnek tartják a falu népét. Mellesleg ez a vélemény nagyon a Bunyin által mutatott képet tükrözi…

Érdekes regény ez.

Egy egész más Szovjetuniót mutat, mint amit a propagandából ismertem, mint amilyenről elképzelésem volt.

Bár, szerintem, írhatnék többes számban is, mert úgy gondolom, hogy ezt a valóságot kevesen ismerték itt, Magyarországon.

Raszputyin jó. Raszputyin jól ír.

Ugyanazt tudom mondani, mint a Suksin regényről, hogy: ezt bizony kár lett volna kihagyni.