Állítólag (nem én mondtam, valahol hallottam) kell ahhoz némi perverzió, vagy inkább mazochizmus, hogy a néhai Szovjetúnió íróinak a szocialista érában kiadott könyveit olvassa az ember. Különösen igaz ez az egyébként itthon és a nagyvilágban kevéssé ismert írók műveire.

Lássuk be a forradalom és az ötvenes évek között született művek esetében jellemző, hogy a pátosz és a párthűség fontosabb volt, mint a tehetség. De mint azt Onagy Zoltántól idézni szoktam „egy közepes írónak is elsülhet a tolla”, ebben a korszakban is születtek gyöngyszemek. Csak marha sok művön kell átrágnia magát az embernek, hogy megtalálja őket, hacsak nincs valaki, aki jó sorvezetőt ad. Pechemre nekem nem adott senki jó sorvezetőt, így néha bepróbálkozom egy-egy szovjet író munkájával, oszt vagy bejön, vagy nem.

Pont ezért kezdtem el olvasni, az ukrán Ivan Mikitenko (vagy angolosan Mykytenko, így azért könnyebb róla adatot találni) Vagányok (Európa-Kárpati, 1988) című regényét. (Annyira ismeretlen, vagy inkább nem olvasott, hogy én vittem fel az adatait a moly.hu adatbázisába…)

Aztán majdnem kivágtam az ablakon.

Nyolc (ha nem is bűnrossz, de) az előzetes elvárásoknak megfelelően gyenge, pátoszos novellával kezd a könyv. Van benne szegénység, kommunista öntudat, hős komszomolista…

Aztán a végére ott a címadó kisregény, a Vagányok.

A sárgyúró Aljosa és Matróz, a két hajléktalan árva kamasz barátságának a története. Csavargás, lelencház, elmegyógyintézet, nyomor… A háború és polgárháború utáni Ukrajna. Amolyan Valahol Európában sztori. Amolyan Fiúkfalva, csak éppen nincs benne megértő segítő felnőtt.

Ez az a pont, ahol Mikitenko tolla elsült. De nagyon.

Nem mondom ebben is van némi komszomolista öntudat, de mellékesen. És mellékszereplőktől.

Míg korábban, a novellákkal nehezen haladtam, itt a történet vitt magával. Ennek életszaga van. Ezt, és csak ezt érdemes elolvasni. Egyébként olyan mondatokba fut bele az ember, hogy a haja égnek áll.

Mint ez:

Odakint már minden elcsöndesedett. Késő téli éjszaka volt. Nem csak a szomszédok aludtak, hanem a járási tanácselnök meg a pártsejt titkára is.

Ja, a funkcionáriusok olyanok, mint Lenin, a hős, ki csak népéért élt... Hát persze.

Vagy ez:

Tiéd az éjszaka, ifjúság, csillagos komszololsereg! A te dalod, a te nevetésed és kiáltásod messzi szférákban visszhangzik, a harc és a harmónia egyetemes törvényeinek engedelmeskedve…

Ááááá!

Szóval ezeket inkább hagyjuk! Ha valaki (ezeket az idézeteket látva mégis) a kezébe veszi a könyvet ugorjon egyből a 106. oldalra. Onnantól megéri. Vagyis csak az éri meg. A Vagányok. Minden más felejtős, időpazarlás.

A szerkesztő, Kun Miklós hibája, hogy 1988-ban a gyatra novellákat is beválogatta a kötetbe. Bár attól tartok, hogy ezek voltak a legjobb novellák… azért ezek kerültek be a könyvbe. Mindenesetre ezek miatt a novellák miatt lett csak háromcsillagos az értékelésem. Bár, ha jobban belegondolok, és Kun fordítva rakja össze a kötetet és a Vagányokkal kezd (ami az Ukrán Enciklopédia szerint Mikitenko írói pályájának az egyik csúcsa) és után következnek a novellák, akkor talán csak két csillagot adok mérgemben, hogy lopta az időmet.

ps: Egyébként tudom, hogy vannak olyanok, akik előszeretettel olvassák tiltólistás írók műveit. Nos Mikitenko művei 1937 és 1956 között tiltólistán voltak a Szovjetunióban. #csakszólok