Csak unalmas felütés jut eszembe. Az, hogy Maigret történetet az ember, akarom mondani én, a hangulatért olvasok, nem a rejtély miatt… Vagy, hogy a fülszövegíró egy különös fajtája a betűvetőnek…

Amikor 2015 augusztusában felbukkant Maigret felügyelő a blogban azzal a felvetéssel éltem, hogy ő bizony iszákos. Lett is a témából némi vita itt-ott. Volt, aki szerint csak gourmand és ehhez hozzátartozik az alkohol fogyasztás is.

Nem titok, hogy a hangulatuk miatt olvasom a Maigret történeteket. Persze azt nem mondom, hogy a rejtély megoldása nem érdekel, de képes vagyok akkor is újraolvasni, amikor már tudom, hogy ki a gyilkos. Úgy gondolom, hogy egy igazi „Maigret-krimi” nem spoilerezhető el.

Maigret nyomoz. Nosztalgiázik. …és iszik. Az utóbbihoz hozzátehetném, hogy természetesen. Az alkohol, akárcsak a pipa, hozzá tartozik a felügyelőhöz.

Egy tucat feles, négy sör, és kb három üveg bor… és egy felderített gyilkosság. Ez Maigret felügyelő alig egy heti mérlege… bár az igazi bűnös még szabadlábon.

Megint Simenon. Most megint Maigret. Szeretem azokat a krimiket, ahol a szerzőnek akad még mondanivalója, már a bűnügyi rejtély megfejtésén túl is. …és általában mindegyikben akad, csak én, az olvasó nem minden esetben veszem észre…

Ha már az utóbbi időben megszaporodtak a krimi olvasásaim, óhatatlanul adódik a helyzet, hogy egy-egy népszerű, vagy kevésbé népszerű krimi szerző más jellegű könyve is az ember kezébe akad.

Mondhatni nem egy korszerű krimi, ahol a főhős egy nagydarab, nem kicsit elhízott, láncdohányos, és némiképp iszákos rendőr. Bár ezt a leírás ugyan tökéletesen illik gyermekkorom lakótelepi körzeti megbízottjára is, most mégsem róla olvastam, hanem a Quai d’Orsay zseniéről, Maigret felügyelőről.

Voltak azok a boldog idők, amikor még nem volt bűn, ha a pozitív hős, például egy nyomozó nemhogy dohányzott, hanem még ivott is munka közben. Számolta-e már valaki, hogy a pipázó Maigret felügyelő például mennyi alkoholt önt le a torkán egy-egy nyomozás során? Vagy már ő is azt mondta, hogy…