Hát azt nem mondom, hogy ebből életmű olvasás lesz, mert nekem úgy tűnik (így két regény és egy film után), hogy Szabó Magda hősnőit különösen könnyű utálni.
Nekem eddig legalábbis könnyen ment. Utáltam Kémery Paulát a Disznótorban, nem szerettem Vitay Gerorginát sem az Abigélben, és lássuk be Encsy Esztert sem esett nehezemre utálni most az Az őz-ben (Szépirodalmi, 1975).
Ez Szabó Magda második regénye. Állítólag robbant, mint a bomba. Nem csodálom, mint ahogy azt sem, hogy harmincöt nyelvre lefordították.
Persze, az, hogy a hősnőt, a hősnőket utáltam, nem változtat azon, hogy Szabó Magdát olvasni jó. Nem úgy jó, hogy szívet melengetően jó, hanem csak úgy jó. [Igen, tudom, van Tündér Lala is... csak én még nem olvastam, és a filmet sem láttam] Nem hinném, hogy fiatal lányok szeretnének Encsy Eszter bőrébe bújni… vagy csak remélem.
Furcsa ez a monológ. Gyermekkorról, családról, karrierről, szerelemről… halálról.
Furcsa. Az ember először még sajnálja is Esztert. Az elszegényedett ügyvéd lányát, akinek lett volna helye a jobb körökben. Aki mire megtalálná a boldogságot… már nem képes boldognak lenni.
Persze én is sajnáltam. Először. Aztán inkább úgy éreztem, hogy míg Encsy Eszter a színpadon játszik, ebben a monológban egyszerűen csak hazudik. Nem azt mondom, hogy nem lehetett volna jobb sora gyerekként, de nem hiszem a nyomort, az állandó éhséget. Már úgy, ahogy elmeséli. Viszont érzem a gyűlöletet, az irigységet, a birtoklási vágyat. Az elfojtott erőszakosságot…
Utálni való egy képmutató perszóna.
Bár végig azt hangoztatja, hogy ő tulajdonképpen meg szeretné mutatni az igazi arcát, de naiv dolog lenne ezt elhinni neki. Kb, mint almát elfogadni a gonosz mostohától...
Ijesztő tudni, hogy Encsy Eszterek vannak. Itt élnek közöttünk és talán hasznunk van a tehetségükből, már ha művészek lesznek példának okáért. Talán átgázolnak rajtunk…
Tulajdonképpen a regény összes nőalakja szerethetőbb, mint Eszter… a gyerekkor óta ellenségnek tekintett Angéla, a butának beállított egyszerűen csak önzetlenül jó Gizike, a „famulus”, az Eszteren tökéletesen átlátó Juli, a szolgáló… és ez mégis Eszter története.
Eszter monológja megragadja a figyelmet. Mindent és mindenkit maga alá rendel…
Szeretném azt hinni, mint ahogy a könyv egyik fülszövege is írja, hogy
Az őz gyilkosok és áldozatok regénye. Gyilkolt Józsi, a Három Huszár kocsmárosa, és gyilkolt Encsy Eszter, a történet hőse, a színésznő: ki-ki a maga eszközeivel. De a két gyilkos mögött ott lapul a harmadik is, a legveszedelmesebb: a kor, amelyben a színésznő született, amely iszonyatba fullasztotta gyermekéveit, aknamezőre küldte Emilt, korai sírba a munkára képtelen, virágait babusgató édesapát, s örökre kipusztított Encsy Eszterből minden hitet, bizalmat, örülni tudást. Mindaz, amit az élettől kap, későn érkezik: sem siker, sem elismerés, sem pénz, még szerelem se váltja meg többé iszonyú önmagától. És Encsy Eszter, ahogy attól a társadalomtól tanulta, amelyben él, amely fölnevelte, öl: megöli az egyetlen embert, aki valaha szerette, és tettével halálra ítéli önmagát is.
Nos, nem hiszem. Már a történelmi sorsszerűséget. Encsy Eszterek vannak és lesznek minden korban. Beteg lelkű, magukat áldozatnak látó emberek…
…és örüljünk neki, ha az ilyen emberek nem kerülnek közel a hatalomhoz, ha az ilyen emberek nem formálhatják mindnyájunk történelmét, sorsát… mert az Encsy Eszterek még akkor is elvesznek, ha adnak.
Fontos ez a könyv. Irtózatos, utálni való, de fontos.
Mindenesetre most egy darabig nem vágyom Szabó Magda világába. Majd egy kicsit később…
A regényt 2014-ben kiadta az Európa.
