Egy jó cím elad egy könyvet, egy cikket, egy posztot… Én például nem tudok jó címet adni. Legutóbb azt írtam, hogy mostanában két olyan könyvet is olvastam, aminek a címe már évek óta ott ragadt az agyamban. Amiről most szó lesz, arról azt gondoltam, hogy amolyan romantikus izé… ezért is halogattam. Carson McCullers erős címet adott azzal, hogy:

Magányos vadász a szív (Európa, 1983), lássuk be, hogy ez figyelemfelkeltőbb, mint a McCullers által eredetileg a műnek szánt A néma.

Tulajdonképpen az vett rá az elolvasására, hogy tavaly már elolvastam egy McCullers regényt, ami jó volt, bár nem szerettem, ahogy ezt sem.

Egyébként még csak véletlenül sem romantikus. Suthern gothic… kissé (vagy nem is kissé) nyomasztó, szerencsétlen figurákkal, szegénységgel, szürkeséggel, magánnyal.

A néma, azaz John Singer (mert miért ne hívjanak énekesnek egy némát…) a regény központi szereplője, aki összeköti a szereplőket. Központi szereplő, titokzatos idegen, aki már tíz éve él szinte észrevétlenül a városban egy másik süketnémával Antonapoulussal. …és észrevétlen is maradt volna, ha Antonapoulos meg nem betegszik, és be nem zárják egy elmegyógyintézetbe. Singer elköltözik a közös lakásból Kellyékhez és egyszer csak láthatóvá válik.

Ő lesz az, akivel beszélni lehet, aki meghallgat, aki nem vág közbe, akiről azt lehet gondolni, hogy ugyanolyan… testvér, elvtárs… akármi.

Az a baj ezzel a könyvvel, hogy kavarognak a gondolatok bennem, annyi mindenről lehetne írni a szereplők a sorsok kapcsán.

Nekem valahol mégis a társasmagány a lényeg. Hogy az ember olyan szívesen osztaná meg a gondolatait valakivel, aki érti, akit érdekel, vagy legalább valakivel, akiről elhisszük, hogy érti, hogy érdekli.

Mint ahogy Singer ragaszkodik barátjához Antonapoulushoz, a kisváros másik némájához, mert elvileg ő érti Singer sebesen mozgó kezeit, a jeleket a jelelést. Mondjuk Antonapoulos pont leszarja, hogy Singer mit akar vele megosztani.

…és Singer sem érti pontosan, amit dr. Copeland, a néger orvos magyaráz neki a népe felszabadításáról, vagy éppen a szakszervezeti aktivista, Jake Blount a politikáról…

De mindenkit meghallgat. Na jó ez egy süketnéma esetében nem igazán jó szó, inkább hagy mindenkit szóhoz jutni.

És amikor összeereszti állandó vendégeit, ő van a legjobban meglepődve, hogy ezek a beszédkényszerükben hozzá forduló emberek mennyire nem tudnak beszélni egymással.

Mennyire magányosak együtt.

Mondanám, hogy számomra ez a lényeg. Hogy valakinek el kell mondani, ami összegyűlik bennünk, én ezért írok blogokat… és csak remélem, hogy nem csak amolyan Singerekhez, Antonapoulosokhoz szólok, hogy akad valaki, akit érdekel.

Van valaki ebben a regényben, akiről még írnom kell. Egy kamaszlány, Mick. Kellyék lánya… Tele zenével, álmokkal… aki beleragad a szegénységbe. Az olvasó csak nézi, hogy kiskamaszból nagylány lesz, hogy az álmai kifakulnak… Nem művész lesz, hanem boltoskisasszony. Eladó egy áruházban…

Egy év, mindössze egy év egy poros déli kisvárosban. Esendő, talán fura figurák. Eleve elrendelt sorsok. Tizenkettő egy tucat, de McCullersnek (és persze fordító Dérynek) köszönhetően ez valahogy mégis több. Valahogy mégis zseniális.

Mi lenne öt csillagos, ha nem ez?

Újraolvasható, akárhányszor, és feltehetőleg minden alkalommal, valaki más, valami más ragadja meg az olvasó figyelmét.