Mikkamakka, Szegény Dzsoni, Berzsián, Dömdödöm, Brcukner Szigfrid… és még nevek tucatja futott át az agyamon, amikor leemeltem a nyitott könyvespolcról. Mondjuk Illés Ézsiásra, meg Simfre is nem gondolhattam. Őket nem ismertem.

Tény, hogy amikor megláttam megannyi szeretet mese írójának, Lázár Ervinnek a kötetét, az A Masoko Köztársaság-ot (Kozmosz, 1981), akkor tudtam, hogy ez most kell. Hogy ez tavaszt hoz.  Hogy elandalít.

Szeretem a meséit. De ez a kötet nem annyira mese, illetve az, de valahogy mégsem. Az első novella, a Hóban meglepett, hogy ha lesznek is kisfiúk ebben a kötetben oroszlánok aligha, hogy itt nem lesz Bruckner Szigfrid.

Felnőtt mesék.

Lett helyette a hol ilyen, hol olyan Illés Ézsiás… meg Simf. Meg kocsma, meg munkásszálló, meg szerelem, meg bánat, meg betegség…

Ami nem változott, az a szeretet. Írjon Lázár bármiről, abban ott a szeretet. Hiába bánat, hiába betegség, a szeretet ott van még a szomorúságban is, mert a szomorúság is szerethető.

Jó szomorúság volt, lilásvörös, fénylett tőle az asztal.

Lázárt igazából a narráció miatt szeretem. Miközben olvasom hallom a mesélőt, aki hol egy kellemesen búgó alt, hol egy megnyugtató tenor, hol egy álomba dörmögő bariton.

Körbeölel, megvéd. Még akkor is ha felnőttmese, szóljon például egy kicsit fogyatékos emberről, mint az A kuka. Csalódott szerelmesről, mint az Egy lapát szén Nellikének. Betegségről, mint a Társasjáték, ahol Tropkó (becsületes nevén Troparin) úr megküzd a Fájdalommal.

Aztán az idő és a novellák haladtával egyre inkább közeledünk az általam már ismert Lázár Eervinhez.

És jönnek azok a kisfiúk, és azok a kislányok, akiknek mesélni szokott, és mesél Simf horkolásáról (Szerelmes történet), és felbukkan Ló Szerafin Óhegyen (Egy úr, zöld köcsögkalapban).

…és a „csoadíró” megint elvarázsolt. Mosolyogva olvasom a történeteit, mert az életet szeretni kell, az életet szeretni lehet.