Persze velem is előfordult, hogy megpróbáltam elképzelni, hogy vajon mik lennének a képsorok, abban a bizonyos utolsóban, az életem filmjében… mondom elképzelni, mert, hogy magamtól elindítsam a vetítést… na azt, azért soha.
Én úgy vagyok a kaszással, hogy még nem tudok félni tőle, de azért nem piszkálom, nem hívogatom párbajra, mert a fene tudja… még bekopoghat. Majdnem azt írtam, hogy nem rángatom a köpenyét… Persze az is kérdéses, hogy mit nevezünk köpönyegcibálásnak. Mert itt van Paul Guimard hőse Pierre Delhomeau, akire mondhatnánk, hogy gyorsan hajt a [lám, lám mily tréfás az írói fantázia] Gondviselés-dűlő széles kanyarjában… de igazából mégsem. Ha gyorsabban hajt, vagy lassabban… nem történik semmi. Akkor pont elkerüli a sertéskereskedő teherautójával a koccanást, aminek következtében az autója átszakítja a szalagkorlátot, és rommá törik. És akkor mi olvasók nem vesszük számba először Pierre Dehhomeauval, majd a regény elolvasása után a gondolatainkba mélyedve Az élet dolgait (Magvető – Rakéta Regénytár, 1978).
Nem szeretem a halállal foglalkozó könyveket. Már csak azért sem, mert a saját mulandóságomra emlékeztet. Meg arra késztet, hogy vessek számot, mintha most jönne… Brrr.
Mert a számvetésben az a rossz, miként a listák írásában is, hogy mindig valami kimarad, mindig valami felcserélődik. Mert addig a pillanatig talán nem is tudjuk, hogy mik is fontos dolgok, az életben. Mik azok az apróságok, amik meghatározzák a mindennapjainkat.
Persze úgy biztos könnyebb lenne, ha tudnánk, hogy mennyi van még hátra… vagy mégsem. Mert akkor például nem írnánk el nem küldött leveleket, amiket az élet vagy a halál nevű tréfamester nem juttatna célba, felülírva, és átértékelve mindent, amit magunk után hagytunk…
Mert mire Pierre rájön, hogy mit is kéne tennie, ha ezt a szerencsétlen balesetet túléli, addigra elveszíti a játszmát. Mire rájön, hogy számára mi a fontos, már nem fontos semmi…
Nem szeretem a halálról szóló könyveket. Szeretek élni. Nem foglalkoztat a halál… még úgy érzem, bőven van időm.
De van ebben a regényben valami elképesztően zseniális… mert azt a pár másodpercet, ami elindít a tragédia felé, bármikor benézhetjük.
No, ettől még nem állok neki végrendeletet írni, meg elvarrni a szálakat.
De legalább érzem, hogy mit kockáztatok.
ps. Sokáig bajban voltam, hogy mit írjak, és majdnem csak belinkeltem ide a címadó dal klipjét, mondván az mindent összefoglal... mindegy. Jó lesz ide, a végére is.
