Mondanám, hogy bajban vagyok. El vagyok maradva egy csomó könyvről szóló bejegyzéssel, és néha azt hiszem, hogy az ebben kupacban álló könyvek így jártak… aztán történik valami és hirtelen az egyik könyv aktuálissá válik.

Amikor befejeztem Peter Härtling Panaszos utóhang (Magvető - Rakéta Regénytár, 1982) című regényét, valahogy nem álltak bennem össze a mondatok. Mert a könyv mottójaként szereplő mondattól valahogy idegenkedtem. Pedig lényegében azt meséli el, hogy

Hogyan lesz a kisfiúból lelkes szörnyeteg…

Szembenézés ez a könyv. Szembenézés a múlttal. Magával a történelemmel. Szembenézés a kisfiúval, aki nem értette, nem érthette az apját, annak hősiességét, emberségét.

Egy kisfiú története, akit beszippantott a harmadik birodalom propagandája, a nácik látszólagos nagyszerűsége, a látvány és a külsőségek… holott…

Holott egy olyan családba született, ahol már az anyja árja származása (khm) erősen kétséges, ahol szláv a rokonság egy része.

Szembenézés azzal, hogy az ember, aki nem pusztakézzel veri le az ellent, hanem (esetünkben ügyvédként) menteni próbálja az elesetteket, az is lehet hős.

Magunkat, a köröttünk levőket helyre rakni a történelemben. Nehéz. Néha nagyon is az. És kellettek, kellenek az ilyen könyvek, hogy megtanuljuk azt, hogy hogyan is kell. Hogy megpróbáljunk ne hazudni magunknak. Mert valahogy akadnak népek, akiknek ez nem megy. Valószínűleg szerencsés vagyok, hogy ezt a könyvet ma - amikor tényleg napi aktualitása van - olvastam, és nem akkor amikor megjelent. A nyolcvanas években nem tudtam volna mit kezdeni a szembenézéssel, leragadtam volna a kisfiú személyiségének változásánál...

Ilyen a miénk is.

Emlékszünk, [hát persze, hogy nem!] hogy az ötvenes évekre ebben az országban minden második ember partizán volt…

A kilencvenes évekre mindenki részese volt az MSZMP bukásának… mert vagy szamizdat terjesztésével harcot az egypártrendszer ellen, vagy belülről bomlasztott. Itt bármit le lehet tagadni, meg lehet tagadni, nem számítanak a tények.

És itt a szembenézés helyett születnek a legendák, mert megfelelő távolságból, és a megfelelő ismétlésszám mellett bármit lehet hazudni, újra lehet írni a történelmet. És a szembenézés helyett sokan meg is teszik nap, mint nap.

Meg kéne tanulnunk szembenézni. A történetünkkel, a történelmünkkel, hogy legyen végre belső tartásunk. Hogy ne születhessenek olyan Török Mónika-féle blogbejegyzések, [halkan jegyzem, mivel van, aki nem értette, miért emlegetem. Pont azért, mert jobbára egyetértek a hivatkozott írással!] amik miatt újra elővettem a könyvet…

Vállaljuk fel már magunkat!

És lépjünk már túl azon az önámításon, hogy a nagypapa, aki részegen leesett az őrtoronyból, mondjuk Recsken, az a kommunizmus áldozata volt… mert enélkül nem fog menni.