1994. május 6-án átadták a Csalagutat, azaz a Dover és Calais összekötő Csatorna-alagutat. Azon a napon nem történt semmi rendkívüli. Ha történik, akkor egy magyar író feltehetőleg istenkirály lett volna. De mint mondtam, nem történt.

Tartozom egy vallomással. Akkor hagytam fel hosszú időre Leslie L. Lawrece könyveinek az olvasásával, amikor az az érzésem támadt, hogy azok tulajdonképpen felnőtt Scooby Doo történetek. Nem Indiana Jones, nem Bátky János, csak egy macsó Scooby DooAkkor lett csömöröm.

Az előző bejegyzésben egy lengyel író Svédországban játszódó krimijéről írtam. Ez önmagában nem lenne különleges, ha nem a szocialista, vasfüggönyös érában született volna. Most egy hasonló hazai mű következik. Egy Franciaországban játszódó krimi, magyar szerző tollából.

Azt hiszem lóversenyes krimit nem nagyon olvastam, leszámítva Molnár Éva Mesemaraton címmel megjelent munkáit, már amennyiben azokat valaki kriminek tudja tekinteni. Elvégre mégis csak egy régi gyilokra derül fény…

Remake… ízlelgetem a szót. Keresem, hogy találnék-e szebbet, jobbat, magyarabbat, erre a könyvre. Nem megy. Nem tudom minek nevezni.

Gyermekkorom kedvenc ifjúsági krimijeinek egyike volt a Gyermekrablás a Palánk utcában. Valahogy így kéne kezdeni ezt a bejegyzést, de be kell látnom, hogy nekem maximum a Keménykalap és krumpliorr jutott. A Palánk utcát akkor vetítették, amikor én éppen nem néztem gyerekfilmeket. Már. Még.

Kezdeném azzal, hogy akció izé… regényt olvasni nem ciki. Vannak a műfajnak igazán jó darabjai, és a kutyát nem zavarja, hogy a főhős bokáig jár a zsigerekben, meg esetleg a töltényhüvelyben... már, ha nem karddal, vagy lézerrel öldökölnek az adott műben. Szóval nincs…

Azzal a felütéssel kezdtem ebbe az olvasónaplóba, hogy "Csak azért olvasok, mert jólesik. És csak azt, ami tetszik. Hogy ez legtöbbször nem magas irodalom... És? Maximum néhányan megvetésük jeléül nem olvassák, amit írok. Nekik ajánlom, hogy olvassák újra a Tudós nőket…

Negyvenkettő, ez lenne ugye az élet értelme (is), meg… most már ennyi könyv jelent meg Magyarország legnépszerűbb krimiírónőjétől.

Vannak olyan szerzők, akikkel úgy vagyok, mint a lottózással. Rászoktam, és néha úgy érzem, hogy hagyni kéne már a francba… de amikor megjelenik az új kötet, akkor meg kell vennem. Mert hátha ez lesz az, hátha megint olyan lesz, mint amikor rákaptam. Hátha lesz feltámadás.