Vannak olyan szerzők, akikkel úgy vagyok, mint a lottózással. Rászoktam, és néha úgy érzem, hogy hagyni kéne már a francba… de amikor megjelenik az új kötet, akkor meg kell vennem. Mert hátha ez lesz az, hátha megint olyan lesz, mint amikor rákaptam. Hátha lesz feltámadás.

Az egyik ilyen szerző, a hazai krimiírás megkerülhetetlen figurája Vavyan Fable. Én is azok közé tartozom, aki úgy negyedszázaddal ezelőtt a Halkirálynő miatt kapott rá a krimijeire. Volt benne az a valami, amire leginkább azt tudnám mondani, hogy aszfalt, vagy ékes magyar szóval flaszter szaga volt.

Élő volt, és aktuális. Mert a téma az utcán hevert, azon az utcán, ahol nap, mint nap járt. Felszedegette a morzsákat és valami igazán jó dolgot rittyentett belőle. Aztán ezek az utcák, mintha kifelé vezettek volna a városból és szép lassan belepte a regényeit az erdőmezőkispatakmadártrilla hangulat. És ez nekem annyira nem jött be… mintha gyenge lett volna input.

Az új, Tündérlovaglás (Fabyen 2013) című kötetet – bevallom – kissé félve vettem kézbe, amikor a zombiszekta és a sziget kulcsszavakat olvastam a fülszövegben. Megint a híradó… mondtam magamnak, és talán legyintettem is, de…

Kapásból ütött. Meghökkentem a könyvet nyitó nekrológoktól. Most akkor mi van? Meghalt Denisa Wry? Meghalt Daniel Belloq? …dehát a fülszöveg…

Az a nagybüdös helyzet, hogy ez az ütős felvezetés nem öncélú. Kell. Illik a pár oldallal később elszabadult pokolhoz.

Ismeretlen céllövészek és robbantgatók lepik el a várost hős zsaruink  (vagy zsaru hőseink?) természetesen bevetve. Miközben ők akcióznak, addig Belloq lánya, Ella szembetalálja magát egy szociopata lövöldözővel. [Igen, a regény alapja a Breivik-sztori, átszínezve, újrajátszva.] …és persze a bonyodalmakat nem ússzuk/ússzák meg ennyivel...

Úgy látszik, hogy ez, mármint Andreas Breivik ámokfutása kellett ahhoz, hogy az írónő végre visszakanyarodjon régi önmagához.

Én azokat a krimiket, kalandregényeket szeretem, ahol a fantázia keveredik a valósággal, és ettől a hihetetlen is hihetővé válik, ahol a főszereplők nem szuperhősök, hanem néha botlanak, néha esendők, szóval emberek.

Én azokat a krimiket szeretem, ahol az író az műfajt csak eszköznek használja, szócsőnek, hogy magát a szerzőt idézzem.

Az utóbbi időben Vavyan Fable szócsövén az erdőmezőkispatakmadártrilla óbejó hallatszott. A mezítláb a fűben, szőrén a lovon… meg persze a családi béke, ami mind fontos, de valahogy ebből az jött át – nekem – hogy hagyjuk az egész városi diliházat a brantba, meneküljön ki merre lát, mert a hülyeséget, sötétséget, ármányt és miegyebet másképp nem lehet távol tartani. [Legutóbb is valami ilyes volta  bajom vele.]

Erdőmező… kihúzva. Menekülés kihúzva. A család, meg a családi béke maradt. Szerencsére. Meg az, hogy nem lehet elfutni a gonosz elől, hanem szembe kell vele szállni, különben felemészt.  …és ehhez a legjobb fegyver a család, a barátok és mentális egészség megóvása.

Azt hiszem felesleges az akciók, a humor vagy a nyelvi lelemények külön dicsérete, a Fable jegyek köszönik továbbra is megvannak, csak az utca humorából jutott kevesebb, bár, ha jobban körülnézek, az utca humora maga is lassan hiánycikk…

Tetszett.

Ajánlom a rajongóknak (ja, azoknak nem kell, már úgyis olvasták), azoknak, aki már azt hiszik, hogy kiábrándultak Fableből, és azoknak, akik nem értik, hogy mit lehet a Fable könyveken szeretni…

Van egy könyv, amit rövidsége ellenére legutóbb félbehagytam. Akkor az andalgós cseh stílus nem jött be, most viszont pont arra vágyom így, egy akciókrimi után. Jöhet a pofon.