Remake… ízlelgetem a szót. Keresem, hogy találnék-e szebbet, jobbat, magyarabbat, erre a könyvre. Nem megy. Nem tudom minek nevezni.

Ez nem újraírás, nem újragondolás, csak újracsinálás. De az meg, hiába magyarabb, mint a remake, mégsem jó.

Most komolyan. Hogy neveznéd – teszem fel az olvasónak a nem is annyira költőinek szánt kérdést –, amikor egy könyvből készült filmből készül egy könyv?

Nem, nem a Disney valamelyik meséjéhez volt szerencsém. Ott megszoktuk, meg ott a meséből, általában képeskönyv születik.

Ez most viszont regény.

Konkrétan Lee Hays Volt egyszer egy Amerika (Mobil Kiadó, 1989) című regénye. Ismerős a cím? Igen ez Sergio Leone azonos című, 1984-es filmjének az átirata. Az viszont Harry Grey The Hoods című regényének a filmváltozata.

Magyarul mr Hays megírta még egyszer a mr Grey regényét. …vagy mi…

Mi ez, ha nem remake?

Parafrázisnak, vagy feldolgozásnak, de átiratnak sem nevezném.

Amikor először, azaz 1989-ben olvastam már akkor sem értettem, hogy miért kellett ebből újat írni, és bár azóta megjelent magyarul az eredeti mű fordítása is, nem került még a kezembe. Talán, ha azt is elolvasom. Mondjuk az a duplája az oldalszámot tekintve… de az ugye még nem jelent semmit.

Meg aztán tartok én az olyan kötetektől, ahol a kiadó az eladás érdekében még az eredeti mű címét is képes meghamisítani. No mindegy.

Azon gondolkodom, hogy kell-e írni a történetről vagy nem? Mert fülszöveg az nincs.

„Az eposz és a sorsregény furcsa keveréke. Hősei az alvilág mitológiájának héroszai, akiknek igazi nevük fölé nőtt a gúnynevük. Közben pedig csóró zsidó utcagyerekek, akik szeretnének nagykanállal meríteni az élet fazekából.”

- írja a műről Réz András, és ezzel tulajdonképpen össze is foglalja a történet lényegét. A történetét, ami egy visszaemlékezés a évekből a szesztilalomra, egy furcsa a végső csavart jelentő apropó kapcsán. Nem hiszek a spoileralertben, de ezt elárulni tényleg túlzás lenne.

Inkább arról beszélnék, hogy számomra ez a nagy gengszter sztorik egyike. Szeretem a műfajt, bár koránt sem tartom romantikusnak. Nekem a Borsalino a határkő a műfajban. Ez azzal, de még inkább inkább Billy Bathgatetel, a Keresztapával… vagy akár az Aki legyőzte Al Caponéttel egy vonulat. Ez bizony messze van az olyan idealizált gengszterektől, mint például a Lucky Lady hősei.

Ezek a hősök nem feketék, vagy fehérek. Itt nincsenek jók. Itt van hús, meg vér, meg zsigerek… ezek tényleg az utca porából jönnek. Engem valahol mindig a makaróni westernek koszos, poros, nyers világára emlékeztet.

És bár a szesztilalom amerikai, valahol ez a történet mégis egyetemleges számomra. A feltörekvő utcagyerekek mindenhol ugyanolyanok, mindenhol akad, aki hasznot húz belőlük, és igen a többségük időnek előtte odavész, mint járulékos veszteség. És, aki kiemelkedik… nos annál nem árt megnézni, hogy hova jut és milyen áron. Mert ettől lesz a gengsztertörténetből valami több. Valami látlelet.

[Célozgatok itt az általánossággal a Mikor virágzott a tök utcai bandájára, nem olyan mások azok a fiúk, csak nincs géppisztolyuk.]

De akkor sem értem, hogy miért kellett új könyvet csinálni a filmből… de talán egyszer elolvasom mr Grey regényét is.