Kamaszkorunk „jelentős” vagy csak kedvelt könyveit újraolvasni, nem minden kockázat nélküli elfoglaltság. persze többségében az eredmény az, hogy nem csalódunk a könyvben, de azért okozhat meglepetést, hogy nem a célcsoport szemüvegén át nézzük.

Volt egy idő, amikor faltam a kalandregényeket, cowboy, trapper, kalóz, vagy csak hajósinas akartam lenni, egzotikus helyekre eljutni… Regények segítségével szárnyalt a képzeletem távolra, el az itthoni szürke hétköznapokból. Az ilyen könyvekhez például már kissé félve nyúlok, mert harmincsok év távlatából, nehezen adják azt az élményt, mint anno. Néhány száz regény elolvasásával, vagy film megnézésével az ember háta mögött bizony feltűnnek a klisék… de addig…

Volt egy könyv, ami azért nem lett számomra, úgymond, öt csillagos, mert erős koppintásának tűnt, az egyik akkori kedvenc westernemnek. Akkor még nem tudtam, hogy… igen, az sem tűnt fel, hogy a western végén a felirat nem End, hanem Konyec, de most nem erről van szó, hanem arról, hogy az A fej nélküli lovast, ugyanaz a Thomas Mayne Reid írta, aki az A fehér törzsfőnököt (Móra - Delfin könyvek, 1983), így nem véletlen a hasonlóság. Mint ahogy azt sem tudtam, hogy az utóbbi, mint egy tíz évvel korábban íródott, így nem lehet koppintás. Meg feltűnt némi hasonlóság a Lucky Luke képregényekkel (amik ráadásul, hol Willám Will, hol Talpraesett Tom néven kerültek forgalomba, lényeg az alliteráló név).

Szóval szerettem, de utánérzésnek tartottam Reid mester Új-Mexikói, romantikus kalandregényét, így el kellett telnie néhány évtizednek, hogy újra kézbe vegyem.

Le kell szögeznem, hogy ez egy nagyszerű könyv fiúknak. Van benne szerelem, harc, kaland, ármány, szegény trapper, akarom mondani cibolero, nemes és gaz indiánok, egzotikus tájleírások, szóval minden, ami megdobogtatja egy kalandokra vágyó kamasz fiú szívét.

Szóval, olvassátok fiúk a könyvet, ezt a posztot, meg hagyjátok a fenébe, mert a továbbiakban az újraolvasó csalódottságának adnék hangot, az meg titeket ne izgasson.

Az van, hogy az emlékeimben élt ennek a Carlos nevű, szegény bölényvadásznak a története, aki hősiesen megküzd, az Új-Mexikót uraló, elnyomó spanyol katonákkal, megmenti a szerelmét, és valami nemes indián törzs főnökeként bosszút áll.

Ez nagyjából így is van.

Az író jól felépített ellentétpárokkal operál, elvégre a hős egy északról való idegen, a város szélén él anyjával és a húgával. Mégis, ő az mindenben jobb, mint a helyieknél és a katonáknál. Erősebb ügyesebb, nemesebb. A szerelme egy helyi hatalmasság lánya, aki mondhatni szemben az árral mellé áll, mert a spanyol nők, ha szerelmesek, tüzesek és harcosak.

Hősünk szembekerül vad indiánokkal, de találkozik nemes lelkűekkel is, akiket úgy lekötelez, hogy eleve gazdaggá teszik, és segítik bosszút állni.

A katonák aljasak és gonoszak, no meg kapzsik (mintha csak egy Zorró történetben lennénk), ahogy illik, de hiába vetnek cselt, hiába ölik meg Carlos anyját, kötelezően és gyáván elbuknak….

Előkerül két (ember)vadász, akik ugyan erősek, és fel tudnák venni a versenyt Carlosszal, de buták, így a vadász átveri, és legyőzi őket… (itt van a Lucky Luke képregényekből ismerős jelenet a tábortűznél heverő Carlos babával). Csak míg a jó Luke elfogja a gazokat, addig Carlos kiírtja őket.

És igen, a különben sablonos sztorin túl, mert ugye a sablont szépen ki lehet színezni, itt a legnagyobb bajom, már felnőtt fejjel. Az hogy ez a nemes szívű hős, ez konkrétan az indiánok segítségével kiírt egy komplett várost (férfiakat, nőket, gyerekeket) bosszúból, csak mert a katonák által becsapott, babonás emberek elhitték, hogy az anyja boszorkány, és nem tettek semmit akkor, amikor a gonosz katonák halálra korbácsolták. Reid azzal akarja mentegetni a hősét, hogy az indiánok beszélték rá a kegyetlen bosszúra.

Bár azt a két-három embert, akik segítették, azokat megkíméli. Meg az indián szolgálókat, aki szintén végignézték a korbácsolást, de nem spanyolok. Meg az apósát, aki az ellene folytatott hadjáratot lényegében pénzelte, aki vérdíjat ajánlott fel a fejére…. De ugye, ha már rokon lett, csak illik neki megbocsájtani.

És a végén a két főgonoszt lóra ültetik, és lehajtják őket a szakadékba. Lovastul. Gondolom a lovaknak azért kellett veszni, mert ők is végignézték a korbácsolást.

Lássuk be, van itt white power rendesen.

És felnőttként volt még egy bajom, amit, ha a Delfin könyvek célközönségét nézem, tulajdonképpen erénynek is felfoghatok.

Az az érzésem, hogy a spanyol kifejezésekkel alaposan megszórt regény fordítása közben Szinnai Tivadar, volt az, aki szószedet helyett, tagmondatokban magyarázta el, hogy egy-egy kifejezés mit is jelent, ami azért jó, mert nem töri meg az olvasás lendületét, viszont felnőttként olvasva, kissé szájbarágóssá teszi a szöveget. Persze lehet, hogy tévedek, és már Reid mester is szájbarágós volt, mindenesetre az emlékeimben, a már emlegetett A fejnélküli lovas (fordította Lendvay Éva) nem így él.

Mint mondtam, kockázatos vállalkozás, ifjúkorunk kedvenceit újra olvasni, de az esetek többségében megéri… jó, most nem.

Pedig ez valószínűleg alapmű, ami, mint ifjúkori élmény, sok más műben köszön vissza. Lehet, hogy kéne egy "felnőtt" fordítás.