Abba a generációba tartozom, akik jobbára kerülték a szovjet regényt, mert nem volt kedvük, gyomruk a propagandához. Mert azt hittük, elvégre olvasni nem olvastuk, hogy, ami szovjet az propaganda.

Azt hittük, hogy ami, háborús regény, az az új, azaz a szocialista embertípus reklámja, középpontban az önmagát feláldozó hősies partizánnal, vagy honvédő vörös katonával. A franc se gondolta volna - mondom ezt utólag -, hogy ez a mítoszteremtés semmiben sem különbözik a vadnyugat pionírjaival, a revolverhősökkel, a cowboyokkal születő amerikai mítosztól. Egy idő után képtelenek voltunk a mitikus hőst látni a szovjet hősökben… hazugságnak éreztük, láttuk, hiszen a családi legendáriumok, ezeket az embereket nem fehér lovon érkező grál lovagoknak, hanem a nagypapa óráját* elrabló hordának látta. …és pont ezért lemaradtunk arról a váltásról, már a szovjet regények tekintetében, ami a westernben talán úgy jellemezhető, hogy John Wayne-t leváltotta Clint Eastwood és Lee Van Cleef.

Mindez a körülményes bevezetés, csak azért történt, mert, véleményem szerint, hasonló váltást jelent a szovjetorosz regényben a "hatvanasok" megjelenése. Ők azok az írók, akik még Hruscsov politikájára is hatottak…

Róluk, illetve a művekről, így a szibériai Valentyin Raszputyinról, nem először van szó ezen a blogon. Most az 1974-es rendhagyó háborús regénye, az Élj és emlékezz (Magvető – Világkönyvtár, 1976) került terítékre.

Rendhagyó, mert nem a fronton, nem a frontvonal mögött, hanem a háború utolsó napjaiban, a hátországban játszódik. Hőse Andrej Guszkov a szökött frontkatona, és a felesége Nasztyora. Amolyan falusi love story, az isten háta mögött kettővel, Szibériában, Az Angara partján, egy Andrejevszkoje nevű kis faluban.

Guszkov négy évet tölt a fronton, megsebesül és a hátországi kórházból nem megy vissza. Elege van, megcsömörlött a háborútól. Hazavágyik. Úgy érzi, ha visszamegy, meghal…

Hazamegy, de mégsem. A falu mellett bújkál. Tulajdonképpen élőhalott, hiszen tudja, vagy csak hiszi, hogy, ha rátalálnak, azonnal kivégzik, mint katonaszökevényt. Az egyetlen ember, akivel kapcsolatba mer kerülni a felesége, Nasztyona.

Az olvasó hamar megérzi, hogy ennek a történetnek nem lesz happy end a vége.

Mégis megindító, ahogy a két ember ebben a tragikus helyzetben egymásra talál. Hogy felfedezik a szerelmet, amit a házasságuk első négy évében nem sikerült. Utána jött a négyévnyi távollét.

És most reménytelen a helyzet, Guszkov haza nem mehet. Nem csak a kvázi halálos ítélet miatt, de, ha haza menne, az apja szemébe kellene nézni, és tudja, hogy apja is árulásnak, szégyennek tartaná, hogy nem hősként tér haza, hanem a kertek alatt. A felesége az egyetlen, akiben bízhat, akiben bíznia kell, aki ételt és felszerelést lop neki. Tulajdonképpen Raszputyin a partizán romantika elemeit használja, egy olyan történetben, ahol nincs partizán.

És Nasztyona teherbe esik…

Öröm és kétségbeesés egyszerre. A falusi környezetben, távollévő - mit távollévő, a fronton harcoló(!), vagy inkább eltűnt – férj mellet, ez egyet jelent a kiközösítéssel, különösen egy olyan nőnek, aki árvaként került az isten háta mögötti faluba, ahol a férje családján kívül nincs senkije…

És az olvasó érzi, ennek csak tragédia lehet a vége… csak az a kérdés, hogy ki az akinek élni és emlékezni kell… Mert az már érezhető, hogy ez a cím nem kérés, átok.

Raszputyin erős regényt írt, amit az olvasó talán lassúnak érez, holott csak a természetet követi, ahogy a szibériai tél tavaszba fordul...

Sporthasonlattal érdemes az embernek kilépnie a komfortzónájából, mert igen érdekes, értékes dolgokra lel, ha az előítéleteit félre tudja tenni.

*Az óra ügyben annyit még megjegyeznék, hogy amikor Nasztyonának pénz kell, méghozzá nem is kevés, akkor Andrej odaadja a hadizsákmányát, az órát, amit maga kapcsolt le egy német tisztről. Élőről, teszi hozzá, mintha azt akarná ezzel Raszputyin mondani, hogy egy vöröskatona, mégsem lehet hullarabló…csak hogy legyen benne propaganda is.