Ha jól emlékszem két dolog miatt kezdtem szocialista krimiket olvasni. Az egyik, a hír, hogy Rubin Szilárd 1973-as kémregényét 2013-ben kiadta a német Rohwolt kiadó, a másik, egy 2010-es interjú, amire ennek a hírnek kapcsán bukkantam rá, és amiben Kondor Vilmos a magyar krimiirodalom  Csernobiljának minősíti a szocialista krimit, azon belül is nevesítve Mattyasovszky Jenőt, és a hősét Hódot.

Bevallom, hogy a nyolcvanas évek elején faltam a Hód köteteket (már azt a hetet, amit egy szuszra elolvastam), és bár semmivel sem vettem komolyabban őket, mint a Bond filmeket, illetve a hazai kémparódiát az Az oroszlán ugrani készült, én bizony Hódot kedveltem. Ergo bosszantott, hogy Kondor leszólja.

Én meg Hódot védeném...

Node, nem véletlen az előbbi feltételes mód.

Az én emlékeim Hódról a sorozat első hét kötetére korlátozódtak. Ezek mind, 1980 előtt megjelent regények a huszonhét kötetes sorozatból (az utolsó 1991-ben adta ki a Népszava). Mattyasovszky Jenő meg 1984-ben, a 13. kötet kiadásának az évében meghalt.

Regényeinek volt egy furcsa bája. Általában indít egy bűncselekménnyel, amire a kémelhárítás lecsapott, mint gyöngytyúk a… a nyomozást Barna ezredes és két lelkes helyettese vezette úszva a cigarettafüstben, míg a terepen ott volt a titokzatos fiatal Hód fedőnevű ügynök, akiről még az olvasó is csak sejtette, hogy kicsoda. És csak kevesen találták biztosan el. Azt most hagyjuk, hogy Hód lehetett atomfizikustól, udvarosig minden. Voltak benne jó nők… akadt némi akció, némi humor, néma az akkori mindennapokra ráhúzható morgás (korrajznak ugyan kevés, de) ami amolyan áhhá! érzést adott.

Szórakoztató volt. Mondjuk Rubin kémhistóriás bezárt szobájának a nyomába se ért, de tisztes iparos munka volt, ahhoz, hogy a „Csernobil” jelzőt ne érdemelje ki.

Hosszú bevezetés után a lényegre térnék. Nemrég a kezembe került a Hód és a szerelem hóhérai (Népszava, 1988) című izé. A belső borítón diszkrét gyászkeret jelzi, hogy a szerző a kiadáskor már meghalt, és a negyedik oldalon ott egy társszerző, bizonyos Trencsényi István.

Ennek nem tulajdonítottam jelentőséget. Olvasni kezdtem a történetet egy rejtélyes gyilkosságról, ahol egy nyugatnémet illetőségű urat halva találnak a szállodai szobájában és a nyomozást végző őrnagy az egészet átpasszolja a kémelhárításnak, mert gyanús…

Itt lépnek be Barna ezredesék, és rászabadítják az ügyre Hódot… akiről nemsokára biztosan tudjuk, hogy ki az. Ettől már elmúlik a Mattyasovszky által jól művelt varázs… és tulajdonképpen megvan úgy nagyjából minden a korábbi regényekre jellemző elem, de mégsem az igazi.

Van jó nő. Van szerelem. Még Hód is akciózik, mellesmeg bénán… Van napi morgás, mert Barna ezredes ház felújít. Van benne idegenbe szakadt hazánkfia, deklasszált elem, alkalmatlan és korrupt funkciónárius… szóval minden, ami a szocialista krimibe kell.

De a cím például iszonyat baromság, s annyi köze van a történethez, mint a makk hetesnek, a pókerjátszmához.

Van egy olyan érzésem, hogy a kiadó, a szerző halála után minden vázlatot, ötletet feldolgoztatott másokkal, jobbára Kulcsár Ödönnel (tőle még nem olvastam), és Trencsényi Istvánnal.

Az utóbbi úr nem lehet büszke az eredményre. Sikerült Mattyasovszky ötletéből, vázlatából egy olyan b-kategóriás lektűrt fércelnie, amire teljesen jogosan illik Kondor Vilmos csernobilozása, ami így már érthető.

Ez borzalmas.

…és szomorú, hogy a kiadó, vélhetőleg anyagi okokból, ezzel a fércművel járatta le egykori szerzőjét.