A szocialista krimi a kortárs magyar krimi műfajának a Csernobilja volt. – mondja egy helyütt Kondor Vilmos, és elrettentő példának Kántort és Hódot említi, mint hiteltelen hősöket. Én persze nem értek hozzá, mert nem irodalmár vagyok, hanem olvasó, de azért elgondolkodom azon, hogy ha Kántor Csernobil, akkor vajon Rex felügyelő mi a kutyaf…a? Fukushima?
Értem én, hogy a szocialista krimit leszólni, a „vörös farkon” élcelődni könnyű, mert ugye az „átkos”… de nekem az a véleményem, hogy ezekkel a hiteltelen hősökkel, ahogy Kondor írja (gondolom itt például Hódra gondol), igencsak szórakoztató műveket sikerült összehozni a tehetséges íróknak. Mert, ha már a kémelhárító Hód hiteltelen, akkor a 007-es mi a bánatos lótüdő? Az meg filmtörténeti tény, hogy a magyar James Bond, alias, Menő Fej, volt amiben megelőzte kapitalista elődjét, köszönhetően Révész Györgynek. És ha már film, akkor ott van a Kártyavár 1967-ből, zseniális bezárt szobás krimi… az írója persze igazából a szépirodalmi munkái után ismert Rubin Szilárd.
Vele pont úgy vagyok, mint Kristóf Attilával, nekem elég az amit krimi íróként elkövetett, azt ugyanis maximálisan tudom élvezni, míg a szépirodalmi munkássága eddig nem igazán jött be.
Van neki, már Rubinnak, egy furcsa krimije a Mulatság a farkasveremben (Magvető – Albatrosz könyvek, 1973). című kémregény. Furcsának azért nevezem, mert olyan érzésem volt az olvasása közben, mintha ez a regény jó pár évet pihent volna az asztalfiókban.
Talán a Kártyavár miatt, amit ha jól tudom regény formájában nem adtak ki, az az érzésem, hogy ez a történet is a filmvászonra íródott eredetileg, és csak aztán lett belőle regény, hogy biztossá vált, hogy nem lesz belőle film.
Rubin itt is egy klasszikus, mondhatni Agatha Christiere jellemző, „bezárt szobás” helyzetben fejtet rejtvényt a nyomozóval, és az olvasóval egyaránt.
Ami rosszat hallottam erről a műről, az a "szocialista krimi" voltának szólt, illetve van, aki nem élvezte még a végén sem, hogy milyen "körülményesen" indul (be) a történet. Holott ez a lassú, apró nyomszerűségeket elpöttyentő bevezetés is része a mesterműnek, mert azt azért nem hinném, hogy az olvasók nagy része arra a felszólításra, hogy tudta-e, hogy ki mikor és miért ölt, nyugodt szívvel feltenné a kezét, hogy ő mindent tudott előre…
Ez azon krimik egyike, amiről az ember inkább nem is mer mesélni, mert fél, hogy akaratlanul is elszólja magát, és itt az első olvasás élményét is meg kell hagyni az olvasónak. A meglepetés erejét. Mert van… akarom mondani, lesz.
Nem véletlenül neveztem mesterműnek (bár olyat is olvastam, hogy Rubin olyan, gyémántcsiszoló alkat volt, és ezért jelent meg ez a mű is jelentős késlekedéssel), zseniális, mint ahogy az sem lehet véletlen, hogy egy szocialista krimi negyven évvel a megjelenése után még érdeklődést tudott kelteni a német piacon.
El kell olvasni. Előítéletek nélkül…
Nem rágódni a vörös farkon. És akkor, de akkor nagyon jó lesz.
