Harminc évvel ezelőtt (1986. szeptember 7-én) a Dunántúli Naplóban megjelent egy rövid kis írás, annak kapcsán, hogy a pécsi Agatha Christienek (ez volt a címben) titulált írónőnek, nem sokára várható volt az új novellás kötete.

Most tekintsünk el attól, hogy ettől a jelzős szerkezettől égnek áll a hajam, főleg hogy a jelenlegi ismereteim alapján Gyürk Sarolta, mert róla van szó, stílusa közel sem hasonlított a krimi királynőjének stílusára. De persze ez csak másodkézből való információ, hiszen eddig még nem olvastam egyik regényét sem.

Így viszont érdekes volt azzal a novelláskötettel kezdeni, amivel az írónő a krimitől, azaz a lektűrtől el kívánt indulni a szépirodalom felé. Ettől, az A kút (Magánkiadás, 1986) című kötettől várta az áttörést, már a cikk szerint.

Próbálnék a kötetről írni, de egyszerűen nem tudok elszakadni ettől a pársoros hírtől. Egyszerűen annyi benne a keserűség, a lenézettség, az önigazolási vágy… hogy nem tudok mit mondani.

Illetve tudok, csak nincs hozzá… kedvem.

Mert ez a novellás kötet egy balfogás. Nem mondom, hogy nincs benne jó írás, de aki Gyürk Sarolta nevét ismeri, az úgy veszi a kezébe, hogy krimit vár. Ezek az írások, hiába van ott a sarokban a borítón, hogy krimi, nem azok.

Még csak nem is meghökkentő történetek, mint az alcím ígéri. Bűn történetek, ha már… vagyis inkább az őrület történetei. A kötet hőseinek elmegy az esze, és általában a bűn az, ami ezt az elborulást okozza.

Szóval van benne rémtörténet szerűség, meg sci-fi szerűség, meg…

Ezt a műfajt Poe, Dahle, Thurber, Bierce zseniálisan művelte.

Gyürk Sarolta meg bár érti a lényeget, de nem tudja átadni. Valami hiányzik az, amitől tábortűznél, gyertyafénynél… a takaró alatt zseblámpával ezek a történetek ütnek, amitől azt mondja az olvasó, hogy „óh, hogy a…”  

Két történetet emelnék ki ebből a tíz írásból, mert a címadó pár sorossal egyáltalán nem tudok mit kezdeni.

Az egyik az első, a Kísértet, ami nem hökkentet meg, de legalább közel áll Gyürk eredeti területéhez a krimihez. Ez a történet üt. Pedig ősrégi, ismerjük… de talál valami olyan hangot, amitől ez hiába „rémtörténet”, hiába szimpla őrület, mégis irodalom lesz. Éreztem, hallottam, láttam.

A másik ilyen az A bilincs, ahol sikerült a végén meglepnie. Lássuk be tízből egyszer, az nem túl jó arány. Ez is bűntörténet, ez is az őrület… ez is közel áll a krimihez. És ez sem az.

Nem jutok dűlőre magammal. Szerintem ez a könyv maximum közepes. Ha Gyürk krimijei jók, vagy nagyon jók, akkor még az sem.

Ez a könyv izzad.

Attól, hogy szépirodalom akar lenni. (bár, ha a szépirodalom az, ami nem igazán jó és népszerű... akkor sikerült)

Bizonyítsa ezt a címadó írás: