Rájöttem, hogy szeretem a rémtörténeteket. Nem, nem a horrort. Nem a kísértetekről, a vámpírokról, vérfarkasokról… és hasonló lényekről szólókat, hanem az emberi lélek sötét bugyrait bemutatókat. A rémes történeteket.
Harminc évvel ezelőtt (1986. szeptember 7-én) a Dunántúli Naplóban megjelent egy rövid kis írás, annak kapcsán, hogy a pécsi Agatha Christienek (ez volt a címben) titulált írónőnek, nem sokára várható volt az új novellás kötete.