Rendhagyó leszek. Azaz, hogy dehogy leszek rendhagyó, hiszen általában nem a könyvről írok, hanem arról, hogy mit hozott elő belőlem. Ha úgy tetszik rólunk (rólam és a könyvről) írok. Csak ez most a szokásosnál is olyanabb lett.

Szóval vannak írók, bármennyire is kedvelem őket, akiknek a könyvei elsőre nem jönnek be. Elveszek a történetben, és… és persze lehet, hogy egyszerűen csak hiányos a műveltségem, így nem értem az összes célzást, utalást, áthallást. De érzem… és nem valahogy rosszul viselem.

Az egyik író, akinek a könyveit másodszorra valahogy mindig jobban élvezem, mint elsőre, mert akkor a sztorit már tudom, az John Updike. Persze ettől függetlenül rendszeresen és rendületlenül próbálkozom a műveivel. Példának okáért azt hittem, hogy az A kentaur-ral (Szépirodalmi - Olcsó Könyvtár, 1976) könnyű dolgom lesz, elvégre a görög mitológia mégsem áll(t) olyan távol tőlem. Dehogynem.

Na jó, azt tudtam a fülszövegből, hogy Kherión történetét dolgozta fel, Gerorg Caldwell a kisvárosi tanító utolsó három napjában. De Kheriónról annyit tudtam, hogy kentaur volt, és bölcs tanító, meg hogy halhatatlanként kapott egy halálos, pontosabban sohasem gyógyuló sebet, ami akkora szívás, hogy inkább lemondott a halhatatlanságáról.
Persze ennek a bölcsességét lehet vitatni…. Főleg, hogy Prométheusznak adja át a hallhatatlanságot, aki szintén nem a nyertes szelvényt kapta a mitológiai lutriban.

Én azért úgy gondoltam, ez azért nem egy annyira nehezen emészthető párhuzam lesz.
Aztán közbe jött valami.

A főhős, George Caldwell, halni akarásáról valahogy eszembe jutott két ismerősöm, talán barátomnak is nevezhetem őket, akik, amíg én ismertem őket, arra készültek, hogy nem élnek meg egy bizonyos kort, mint Caldwell az ötvenet.

…és ez beszippantott. Őket láttam, hallottam George Caldwellben.
Az ő kishitűségüket, ami addig vezetett, hogy egyikük nem, a másikuk csak kicsivel élte túl a saját kijelölt halálát. És életemben először értettem, na jó érteni véltem, hogy miért is jelentett számukra annyira megváltást a halál, hogy egyikük még be is segített neki.

Tudom, egy ilyen posztban a könyvről kellene írni. Updike zsenijéről, vagy arról, hogy miért is nem tetszett. Kedvet csinálni hozzá, vagy éppen lebeszélni, de ez most nem megy.

Most csak megpróbálok Kherión fejével gondolkodni. Feldolgozni a sehovatartozás érzését. Vagy inkább annak a megértését, hiszen Kherión, a kentaur nem ember, és nem is ló, nem isten, de nem is haladó… és ezt a problémát, ha nem is oldja meg a halál, de legalább lezárja.

Igen, újra fogom olvasni. Nem ma, nem is holnap… ennek még érnie kell.

Hogy akkor majd tényleg Caldwell-Kherión történetével foglalkozzam.