Amikor úgy a harmincadik oldal táján ki akarja az ember vágni a könyvet az ablakon, de mégis tovább olvassa, akkor mégiscsak kell, hogy legyen benne valami… Amit aztán vagy megtalál, vagy nem.

Nekem most például nem sikerült.

Nem sikerült Venturira hangolódnom. Nekem az A senki földje (Magvető, 1983) főhőse, beteg. …és ennyi évvel a világégés után valahogy nem tudtam átérezni azt, amiért az őrület munkálkodik benne.

A történet ugye úgy indul, hogy a kicsit, vagy inkább nagyon furcsa fiatalember tart hazafelé, az anyja (tulajdonképpen) temetésére (bár még nem halt meg, csak bízik benne), gyermekkora színhelyére, a faluba, ami a világháború alatt sokáig valahogy a frontvonalon húzódott meg. Hol a németek, hol az amerikaiak szállták meg… a senki földje.

Bár szerintem a senki földje ott van Enrico fejében is, ahol a jelen, a múlttal és a fantáziával egyszerre keveredve van jelen. Nem és nem tudok ezzel a beteg elmével azonosulni, de dicséretére legyen mondva Venturinak, elvonatkoztatni se.

Úgyhogy olvastam a könyvet, néha nem tudtam, hogy most éppen most, vagy a volt, vagy éppen a sosemvolt van… és baromira utáltam, de valamiért nem tudtam letenni.

Pont olyan ez, amikor valami elborzasztót, vagy undorítót pillant meg az ember és nem tudja levenni róla a szemét.

…és olvastam, hogy mi is lesz ennek a vége. Hogy hova vezet ez a fajta őrület, és rá kellett jönnöm, ha ugyanezt mondjuk Ruth Rendell írja meg, akkor kevésbé irodalmi, viszont sokkal szórakoztatóbb, vagy inkább borzongatóbb. Így meg (Alfonzó után szabadon) melodráma. Venturinak megírni lehetett meló, nekem elolvasni volt dráma.

Szóval nem rossz ez, csak én nem voltam jó befogadó. Nagyon nem voltam az.