Legutóbb szerencsésen mellényúltam. Na ja, nem mindegy, hogy Frigyest vagy Ferencet olvas az ember, ha Karinthyra fáj a foga…

Nekem Karinthy, mármint a Frigyes az Így írtok ti, a Tanár úr kérem, no meg a Micimackó, sőt leginkább a Micimackó, főleg amióta már értem, hogy a trotechnikus az miért mindig Elek.

Szóval előkerült a polcról [időnként csodákat rejt] a Ki kérdezett…? (Singer és Wolfner, 1926) …és ebben a formában önálló kötetként azóta sem adták ki.

Nem mondom rendesen rá nyomta a bélyegét a hónapomra.

Ha valami vidámra vágytam – és mi másra vágytam volna – akkor azt nem kaptam meg. A soha el nem készült Nagy Enciklopédiához írt címszavakról, ezekről az értekezésekről sok mindent lehet mondani, csak azt nem hogy vidámak. Karinthy a címadó írással lebunkózott, és azután csak úgy sportból(?) ütött még néhányat. Nem, nem is lebunkózás volt ez, inkább amolyan atyai pofon. De annak marha nagy!

Mindenki, aki nem az asztalfióknak ír, aki valakinek szánja, most élőnek, felnőttnek, gyereknek, vagy akár még meg nem születettnek, az felteheti magának a kérdést, hogy ki kérdezett?

Ezért rágódom immár egy hónapja a blogoláson.

…ordítsd magad a kérdést s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.

Azután itt van Az egy és a semmi. A matematikai értekezés. A szegénység matematikája. Döbbenetes, és úgy látszik, örökérvényű Karinthy

…mert a Nincs és az Egy közt van a Hja, kérem, én nem tudok ezen segíteni – a Bocsánat Most Nem Érek Rá, a kérem, Az Igazgató Úr Most Nem Fogadhat -, Nincs és Egy közt van a gyilkosság és a téboly és a lehetetlenség.

vagy

Mert tévednek a matematikusok – a semmitől az egyig hosszabb az út, mint egytől a százezermillióig…

Na ezek után tényleg mellé nyúltam [a polc néha csalódást rejt, csak nem eléggé].

Nem tudom hallott-e már valaki Ivan Bunyinról? Nem sokan, ugye? Van neki egy elbeszéléskötete az A San Francisco-i úr (Magyar Helikon, 1977). Szeretem az orosz írókat, bár nem sokat ismerek… állítólag annyian vannak, mint az oroszok.

Nos Ivan Bugyin valószínűleg remek író. A kötet 1900. és 1944. elbeszéléseit tartalmazza.

Bevallom az első után feladtam. Annyira, de annyira lassú… mint a Cseresznyéskert?…

Erről inkább lemondtam. Majd. Egyszer. Talán.

Inkább egy fantasyra váltottam. Nem tudom, talán Tolkien kapcsán mondták el sokszor, hogy a fantasyban igenis benne van az szerzőt körülvevő világ. Az A gyűrűk uráról az járja, hogy a története valójában a III. Birodalommal szembeni harcról szól…

Régi kedvencem R. A. Salvatore. Nagyszerű figurát szült Drizzt Do’Urdennel, a sötételffel. Ha úgy vesszük a főhős és a regények alapvetése, hogy nincs eleve elrendelt sors. Mindenki dönthet. …és/ha vállalja a következményeit. Új regényciklusának, az Átmeneteknek a második kötete, az A Kalózkirály (Delta Vision, 2009) figyelmeztetés az idealistáknak. Nem lehet mindenkire rákényszeríteni a „jót”, mert a jó viszonylagos… és a világ változik…

Utoljára maradt egy lányregény 1968-ból.

Csak azt tudnám, hogy honnan… Honnan ismerte Palotai Boris a kamaszokat. Kamaszként nem olvastam. Mert lányregény. Mert minden Palotai könyv lányregény. Én meg fiú vagyok!

Hogy írta a Zöld dióban (Kalligram, 2010)?

Kategóriákba rázni valakit kényelmesebb, mint megfejteni.

Na ja, őt is kategóriába zártam.

Vannak megfejthetetlen rejtélyek. Például a Loch Ness-i szörny, vagy a tizenhat éves lányok. Az előbbi megfejtéséves sohasem próbálkoztam. Az utóbbi sem sikerült.

Nincs új a nap alatt, lázadás, szerelem, csonka család, meg nem értettség, ja és a szex, a kamaszsors a maga változatosságában is egyforma…

Egy dolog azért vigasztal, a tizenhat éves lányokat legkevésbé a tizenhat éves lányok értik…