Sokféle krimit kedvelek, bár be kell vallanom, nem a klasszikus detektívtörténet a kedvenc műfajom. Ráadásul a Dupin - Holmes - Poirot (azaz a Poe - Conan Doyle – Christie) trió eleve magasra rakta a lécét, hogy az utánuk jövőknek ne legyen egyszerű megalkotni a maguk extrém zsenijét.

Itt van például a harmincas években "született" new yorki detektív zseni, Nero Wolfe és segítője, egyben a történeteinek narrátora Archibald Goodwin.Tökéletesen követve a Poe által lefektetett mintát.

Nos Wolfe, egy otthonülő, orchideagyűjtő, iszákos, és ínyenc óriás, aki zseni. Ránézésre olyan három Poirot, így akár háromszor olyan idegesítő is lehetne, elvégre különc zseni, de nem az. Csak szimplán idegesítő. Szürkén. Még a rendőrséggel és az ügyészség való szórakozásából is hiányzik a stílus, a finesz.

Komolyan, hol van ez egy Perry Masonhoz?

Nem is értettem, hogy ha ez az óriási nyomozó a maga idején olyan népszerű volt, hogy Rex Stout harminchárom regényt és vagy harminckilenc novellát szentelt neki, akkor magyarul vajon miért csak három Nero Wolfe regény jelent meg?

Nos, ha a többi is olyan, mint az A vörös doboz (Európa – Fekete Könyvek, 1988), akkor megvan a megoldás. Csupa olyan elemet használ, amit valaki más már jobban megcsinált.

Jó, tudom, egy regényből nem lehet véleményt alkotni.

De ez a hájas alak, bizony unalmas.

Nem kicsit.

A történet sem egy nagy durranás.

…és anélkül, hogy a fülszövegen túl mesélnék a róla, azt kell mondanom, hogy a háromnegyedénél lehetett tudni, hogy kinek mi a titka, mi a szerepe, és a gyilkos személye sem volt meglepetés.

Nem az a könyv, amit érdemes lenne újraolvasni. Bár bárkivel előfordulhat, hogy újraolvassa. …mert felejthető.

Szorgos iparos munka ez, amit az ember szívesen olvas - akár folytatásokban is - a vasárnapi újság mellékletében.

Vagy esős napokon, nyaralás közben. …már ha nem akad kártyapartner.

Szóval, akinek kimaradt, szerintem ne bánkódjon.

Annyi más jó krimi van.