Rövid írásokat (novellákat, tárcákat, humoreszkeket… főleg az utóbbiakat) tartalmazó kötetek olvasásának, állítólag, az a trükkje, hogy nem szabad végigolvasni, mint például egy regényt. Időnként félre kell tenni, hogy utána újra frissként hasson a folytatás, különben jön a csömör.

Azt meg végképp nem szabad, hogy egy mondjuk öt oldalas irományt félbehagyva ugyanonnan folytassuk. Inkább kezdjük előröl, ha újra kézbe kerül a kötet.

Mondjuk ez nekem talán, ha kétszer sikerült eddig, abból az egyik Örkény Egypercesei voltak, de ugye ott pont a legnehezebb, nem befejezni egy-egy egyperces novella olvasását.

Ismét a megszokott hibába estem, amikor a kezembe került Moldova György Az Elátkozott Hivatal (Magvető, 1972) című… mondjuk azt, hogy humoreszk gyűjteménye.

Egy kisregényt (Gumikutya) és tíz humoreszket tartalmaz a könyv. …és persze a cím alapján a kedvenc témámat boncolgatja, azt, hogy hogyan (nem) működik a bürokrácia. [hopp, itt volt egy elgépelés, mert a hivatalnak packázásai oly mérgezőek szervezeten belül és kívül, hogy én bizony bürökráciát írtam…]

Szóval, mivel úgy negyedszázadot töltöttem az államigazgatás kebelén, előtte, meg utána, sőt közben is ügyfele voltam mindenféle hivataloknak, így mindig örömmel, vagy inkább ürömmel olvasok a hivatalok életéről. A hülye főnökökről, és beosztottakról, az pozícióféltésről, a döntésképtelenségről, a seggnyalásról (igen, arról)… és ebben ez a kötet aranybánya. Hiába bő fél évszázados írások (a kötet először 1967-ben jelent meg) ezek a visszásságok, minta tegnap történtek volna. Na ja, a rendszerek változhatnak, a módszerek maradnak.

A Gumikutyát, azaz az ellopott gyár történetét élveztem, még akkor is, ha a végén a csattanó, nem igazán csattant. Jó ebben volt egy kis nosztalgiafaktor, mert ma már nem az a jelszó, mint a munkáshatalomban hogy „tiéd a gyár, magadnak viszed haza!”. De akkor is…

Ma is van Kihalási Jegyzék... [igaz, ez pont nem a Gumikutyában szerepel]

Ide kerülnek azok az ügyek, ahol csak az ügyfél halálával remélhető megoldás, addig a leggondosabban fektetni kell őket.

Aztán jöttek a humoreszkek, és kezdtem megfáradni… félre kellett volna tenni.

Valószínűleg a szerkesztő is megfáradt, különben mi a francért került volna bele két a bürokráciától. Az egyik az Az elefánt, amely részt vett a háborúban, ez egyébként még csak-csak, viszont a Baumgartner, az érzékeny kapus, már tényleg a kilógó lóláb esete. Mondhatni kapus a porcelánboltban. Értem én, hogy mindenki szereti a focit, de ez akkor sem passzol ide.

Ezek után már végképp nem találtam humorosnak a címadó humoreszket. Pedig valószínűleg az, mert mintha hallottam volna valami kabaréban és akkor mintha jót nevettem volna.

Ebben a kötetben az a szörnyű, hogy jobbára aktuális, hogy nem lehet ráhúzni, hogy ez csak akkor és ott… és nem lehet legyinteni, hogy ez már a múlt.

Az a baj, hogy Moldova azon írásai, humoreszkjei, társadalmi riportjai, amelyek az élhető, akarom mondani létező szocializmusban születtek, ezek az „értetek haragszom” írások, akkor is olyan visszásságokra hívták fel a figyelmet (nem mintha történt volna valami), amik máig léteznek, amik ellen ma is tenni kéne…

Lényeg, hogy nem olvassa senki egyvégtében, mert csömör lesz a vége.

Az meg leviszi a csillagokat, nálam most 3,5-re.