"Jőj Oroszország, vodka-virág, nevetés nékem a véred!" - énekelte annak idején Hell Nagy István versét a Hajnali éneket Dinnyés József. Én meg azt hittem, hogy értem ezt a verse, ezt a dalt.
Mondjuk olyan filmek miatt hittem, mint a Vörös kányafa… Aztán most jött Vitalij Szjomin regénye a Heten egy házban (Európa – Modern könyvtár, 1970)… és úgy a tízedik oldaltól, vagy már előbb is Hell versét dúdoltam.
Azt gondolnám, hogy az, amit, amiről Szjomin ír azt hívjuk szocreálnak. [Szocialista realizmusnak, ha még emlékszik valaki erre a szóra.] Pedig nem, mert nála nem öntudatos munkások tekintenek a boldog jövőbe. Ezek prolik.
Semmivel sem jobbak, vagy rosszabbak - hogy E. Fehér Pál hasonlatát, idézzem – mint, Hábetlerék, Fejes Rozsdatemetőjében.
Ezek itt isznak, csalnak, embert ölnek… ügyeskednek. Élni akarnak.
Vodkát ittak, és azon vitatkoztak, mitől lehet hamarabb berúgni: a hígított szesztől vagy a vodkától?
Kell ennél jobb első mondat? Mondjuk, nekem a könyvet olvasva inkább filmes élmény jutott eszembe, de a Rozsdatemető, az tényleg ott van. Nekem képek ugrottak be András Ferenc zseniális korrajzából, a Veri az ördög a feleségét-ből.
A külvárosi - néha lumpen - proletár lét, a nagy háború utáni nyomor, az apátlan nemzedék, a hős anyák muszájherkulessége mind-mind ott van a regényben.
Szóval van egy négyszobás ház valahol egy külvárosban, hét lakójából, hat nő…
Az apropó egy ház építés… ennek kapcsán mesél Vitya a munkástelep mindennapjairól, de leginkább Nyuciról, meg a felnövekvő generációról, Zsenyáról és barátairól, az apa nélkül felnőtt nemzedékről. Ők azok akik nagy része elvesztette az apját a II. Világháborúban, vagy nem sokkal utána.
Élnek, megélnek, túlélnek. Nagyjából szarnak az öntudatra és a munkáshatalomra, leginkább egy saját szobára vágynak.
És persze az olyan értelmiségiek mint Vitya, vagy a felesége Irka, egyre idegenebbnek érzik magukat ebben a közegben, hogy aztán az építkezés, néhány feles a hangulat feloldja ezt a görcsöt. Na erről jutott eszembe a Veri az ördög… a rétesnyújtós jelenet. Lélekben valami hasonlót ír le Szojmin.
Ami azonban mindezeknél lényegesebb volt: Irkában (mint utólag elmondta nekem) asszonyos ellágyulást keltett a férfierő, az, hogy a férfiak mindenhez értenek: vályogot vetni és házat építeni, lovat hajtani és gyárban dolgozni. A külvárosi utca asszonyainak ugyanaz az ellágyulása volt ez, melyet Irka mindig igyekezett kigyomlálni magából, amelyet megvetett Nyinkában és szomszédnőjében, s amely még az engesztelhetetlen és harcias Nyuciban is jócskán fellelhető.
Szjomin nem ítél, csak bemutat. E. Fehér szerint sötét képet fest. Én megértő szeretet látok, amivel a külvárosok népét szemléli.
Érdekes nézni ezt a korrajzot, főleg így, hogy tudjuk, hogy a munkáshatalom nem épült fel, vagy inkább összeomlott.
Az az igazság, hogy én ezt a regényt szerettem. Nem tudom megmondani, hogy miért… Talán a nyers szeretete miatt.
Meg mert ez is egy proli regény… és úgy látszik, mostanság az az egyik gyengém.
Hangulati aláfestésként itt a Hajnali ének Dinnyéstől, bár lehet, hogy Lovasinak és Budapestbárnak jobban örülnétek, de nekem ez az igazi.