Mindenkinek megvannak a fóbiái. Nekem is. Van amikor, úgy próbáljuk leküzdeni, ha szembenézünk velük. Én például betegesen félek a depressziótól…

Nem, nem attól, hogy depressziós leszek, és esetleg a betegség olyan fokára jutok [elnézést mindenkitől, akit ez a betegség érint!], hogy kvázi növényként vegetálok, és nem látok kiutat, vagy csak az öngyilkosságban látom a kiutat.

Ettől tényleg nem félek.

Sokkal inkább félek magától a depressziós embertől, a tehetetlenségtől, hogy nem tudok neki segíteni, hogy elveszítem a türelmem. Félek… és nem, tényleg nem akarok szembenézni ezzel a félelemmel. Nem akarom tudni, hogy a depresszióst láthatatlan falak „védik” tőlem. Lehet, hogy antiszociális vagyok? Vagy érzéketlen? akarom mondani empátia hiányos…

És erre, én marha. mivel kezdem az évet?

Sylvia Plath Az üvegbúra (Európa – Zsebkönyvek, 1977) című regényével. Egy könyvvel a depresszióról. Belülről. Már amire a depressziós emlékezik a betegségéből. A lassú, majd egyre gyorsabb összeomlásról.

Az érzéketlen és sarlatán orvosról, aki az elektrosokkal nem javít, hanem árt.

Az üvegbúra átlátszó, de áthatolhatatlan faláról, ami a depresszióst elzárja a külvilágtól. Az üvegburáról, amitől rettegek, mert

Annak, aki ott él az üvegbura alatt, bezárva, üresen, mint egy halott csecsemő, annak maga a világ a rossz álom.

Magam sem tudom, de valahogy kimaradt, hogy az Az üvegbúra a depresszióról fog szólni. És az elején még egy kicsit untam is… aztán valahogy beszippantott, mint Esther Greenwoodot a betegség.

Nem tetszett, de olyan volt, mint a kosárlabda, ami a gyűrűn pörög körbe-körbe, és lentről nézzük, hogy ez most beesik, vagy kipattan… Hogy legyőzi a depresszió, vagy legyőzi a depressziót.

Az üvegbúra lényegében önéletrajzi regény. Sylvia Plath tényleg tudja, milyen az élet az üvegbúra alatt.

Nem szerettem ezt a könyvet. Nem is ajánlanám senkinek… A téma miatt.

Mert azt be kell vallanom, hogy nem tudtam letenni. Kíváncsi voltam, hogy hol köt ki a gyűrűn egyre gyorsabban pörgő labda…