Az út adta bölcsesség, a megvilágosodás, amit csak úgy tudunk megszerezni, ha végigmegyünk rajta. És miközben a saját utunkat járjuk, lehetőséget kapunk, hogy könyvekből, regényekből megismerjük mások útját. Az, hogy tanulunk belőle, vagy nem az már más kérdés.
Minden emberben ott lapul valahol voyeur, csak ugye az nem mindegy, hogy hol meg hogyan tör ki mindez belőle, mert ugye nem mindegy, hogy a függöny mögül lesi valaki a szomszédjai életét, vagy egy fáról fürkészi távcsővel a hálószobatitkaikat.
Mindig bajban vagyok az adaptációkkal. Bezavarnak a fejemben lévő moziba. Ez különösen igaz az általam már olvasott regényekre. Fordítva sem az igazi, mert akarva-akaratlanul a film karaktereit használom, de úgy mégiscsak használhatóbb az élmény. Meg egy filmet hamarabb…
Nem tudom, ki hogy van vele, de ha én azt mondom, hogy krimit akarok olvasni, akkor valami olyanra gondolok, hogy történik valami bűncselekmény (nem kell, hogy gyilok legyen) és azt valamelyik szereplő – még akkor is, ha én az olvasó, tudom, hogy ki és mit bűnözött – megoldandó…
Az író ír. – kezdtem volna ezt a bejegyzést, ha nem Danny DeVito vígjátéka a Dobjuk ki anyut a vonatból (Throw Momma from the Train) jutna eszembe erről a mondatról, az meg valahogy nem illik ide.
De a lényegen nem változtat, hogy mi jutott eszembe Bernard Malamud A lakók (Európa,…
Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy korunk hőse a lúzer. Nem a szegény ember legkisebb fia, aki erejének eszének köszönhetően emelkedik fel, hanem a lúzer, a szerencsétlen balfék, aki már akkor is orra bukik, ha éppen ül.