Mindig bajban vagyok az adaptációkkal. Bezavarnak a fejemben lévő moziba. Ez különösen igaz az általam már olvasott regényekre. Fordítva sem az igazi, mert akarva-akaratlanul a film karaktereit használom, de úgy mégiscsak használhatóbb az élmény. Meg egy filmet hamarabb elfelejtek…
Elgondolkodtam egy percig, amikor a nyitott könyvespolcon megláttam John Ehrlichman Washington zárt ajtók mögött (Kossuth, 1980) című regényét, hogy ezt most én láttam vagy olvastam, esetleg csak a címe ismerős? Annyira nagy volt a homály, hogy az elolvasása mellett döntöttem…
A homályról jut eszembe Ehrichman ezt a regényét a Watergate ügyet körüllengő homály eloszlatására szánta, tehát a könyvben szereplő események és személyek valóságos eseményekhez és személyekhez való hasonlósága nem a véletlen műve.
Nixon elnök egykori tanácsadója kulcsregényt írt a Watergate ügyről. A botrányig vezető eseményeket, összefüggéseket Helms Martin CIA igazgató szemszögéből mutatja be, még olyannak is érdekesen, akinek nem mond semmit az, hogy Watergate, meg az, hogy Disznó-öböl…
Ha nem kulcsregényként tekintek rá, akkor is érdekfeszítő, mert szórakoztatóan, izgalmasan mutatja be a karrier hivatalnok Martin küzdelmét a túlélésért. Miközben folyik a Nixon Mockton győzelmével végződő választási harc, az olvasó megismerkedik Martin karrierjét elősegítő házasságának történetével. Most majdnem azt írtam erről a házasságról, hogy idővel megromló, de valójában ez sohasem volt jó. A kiházasított ex-szerető férjeként csinálni karriert… hát nem is tudom. De, ha még csak nem is annyira ex, azaz ex… De egy megromlott házasság ok lehet egy új szerelemre, ha az életben ez nem is mindig jön össze regényben határozottan jól mutat a romantikus szál.
Engem az is leköt, hogy a történetben ki kit és hogy manipulál. Ne feledjük Ehrlichman ezt a világot testközelből ismeri, tehát ha nem is pont akkor, pont az, és pont úgy, de nagy valószínűséggel olyan taktikákról, történetekről mesél, amelyeket, amelyek szereplőit jól ismeri. Egy olyan történetet ahol nincsenek jó fiúk, csak rosszak és rosszabbak.
Mai szemel szerintem teljesen lényegtelen, hogy milyen is az út, ami a Watergate botrányhoz vezetett. Mármint nem az út lényegtelen, hanem az, hogy felismerem-e a szereplőket. Nekem baromira mindegy, hogy az elnököt éppen Nixonnak, vagy Mocktonnak hívják és hogy a CIA igazgatója Martin, vagy Helms. A „gépezet” működése az érdekes. A VS („védd a segged”) rendszer. Lényegtelen, hogy ki kinek vakargatja a hátát, a lényeg, hogy vakarja. Ugyanúgy akkor és ott, mint most és itt…
Pöcegödör az egész! És ehhez ad Erlichman kulcsot? Minek?
És minek szépítsem a dolgot a hazai politika színpadán is van monckoni-figura… még nagyon keresni sem kell.
A történet ott ér véget, ahol a hírek kezdődnek. Csak egy hírből tudja meg az olvasó, hogy a Watergate elkezdődött, amit Martin már nem igazgató úgy kommentál, hogy
Nem tudom elhinni, hogy valaki ennyire ostoba lehet. Még Mockton sem.
És az olvasó mosolyog, hogy dehogynem…
Azt nem mondanám, hogy az eljövendő pár évben erős késztetést fogok érezni, hogy újraolvassam, de ezt ki tudhatja előre. Egy biztos, ha újraolvasnám, hát Köves Tibor majd tíz oldalas előszavát kihagyom, vagy meghagyom utószónak. Ott jobb helye lenne.
És most inkább a Templomosok titkai után néznék, Eco mester vezetésével…
