Nem tudom, ki hogy van vele, de ha én azt mondom, hogy krimit akarok olvasni, akkor valami olyanra gondolok, hogy történik valami bűncselekmény (nem kell, hogy gyilok legyen) és azt valamelyik szereplő – még akkor is, ha én az olvasó, tudom, hogy ki és mit bűnözött – megoldandó rejtélykén a végére megfejti. Persze az külön hasznos, ha én az olvasó is csak találgatok, hogy valójában ki a tettes.
Pont ilyen reményekkel vettem a kezembe Patricia Highsmith Kétarcú január (Európa,1987) című művét. Mert kriminek nem mondanám, most hogy túl vagyok rajta. Addig rendben, hogy hulla, meg bűnöző akad benne, sőt még a végén a el is kapják a gonoszát, de ez ettől még nekem nem krimi.
Már bocsánat a rajongóktól, de ehhez az irományhoz képest még Jókai Mire megvénülünk című regénye is komolyabb élvezetet okoz egy krimikedvelőnek, mert ott ugye a végén kiderül, hogy az „Áronffy család végzete”, azaz az öngyilkosságba kergető párbaj, valójában gyilkosság, hiszen az ellenfél csalt. Az legalább egy rejtély, amit kiderítenek. De ez?
Ez itten amolyan menekülő ember történet. Valakit, jelen esetben a soknevű (magyarul szélhámos) Chester MacFarlandet, és feleségét üldözi a rendőrség a történet szerint éppen Görögországban, amikor… Amikor Chester véletlenül [istenem, de hülyén hangzik!] kinyír egy görög nyomozót, és a menekülőkhöz csapódik Rydal Keener, a főszereplő.
No és innentől van egy lélektani izé, ami a menekülő hármas érzéseit, akcióit, reakcióit boncolgatja [mellesmeg azt jól csinálja] a feszültség fokozódik, a menekülők száma fogy, míg a végén arra számra redukálódik, hogy az ügy kénytelen-kelletlen megoldódik. Hurrá!
Szerintem ez egy thriller, mindenféle lelki nyavalyákkal.
Nem mondom, annak jól sikerült, de ugye a kiadói megtévesztés… mert az Európa fekete-könyvek sorozatától én krimit és nem thrillert várnék.
Úgy látszik, ez a krimi olvashatnék úgy fog elmúlni nálam, hogy rendre mellényúlok, mint az a Csúszos utakkal is történt.
Hozzá kell tennem, hogy a Kétarcú január olvasása során valami zavart. Valami, amivel nem tudtam mit kezdeni. Mintha a három főszereplőt nem ugyanazzal az eszközzel formázták volna. [Jó, mára sejtem az okot.] Ha azt mondom, hogy a két férfit szénnel rajzolta, a nőt meg tussal, az hülyén hangzik? Pedig úgy éreztem. és erre azt olvasom, hogy Patricia Highsmith a saját neméhez vonzódott… azért így már érthető.
De ez igazából semmit nem tesz hozzá, vagy vesz el ebből a kriminek csúfolt thrillerből.
Nem, ez biztosan nem kerül bele a hajókofferbe, mert nem jó annyira, mint amennyire a műfajt nem szeretem.
Lett lévén nyakunkon a karácsony, békésebb vizekre evezek. Már csak azért is mert a Keletiben mindössze egy százasért hozzájutottam Kolozsvári Grandpierre Emil Nők apróban című regényéhez, és mint mondtam már Kolozsvárival elfogult vagyok. Szeretem a könyveit.
Most viszont Kívánok Békés Ünnepet minden olvasómnak! és persze új könyveket magamnak.
