Azok közé tartozom, akik a Maigret történeteket a hangulatuk miatt olvassák. A párizsi életképek miatt, a kisvendéglők, kávéházak, kocsmák és lokálok miatt, a Maigret nosztalgikus hangulatú gondolatai miatt.

Ezért is éreztem szokatlannak ezt a regényt. Simenon néha külföldre viszi a felügyelőt. Ezért aztán azon nem is lepődik meg a rutinos Maigret olvasó, hogy az A Víg Malom táncosnője (Magvető, 1973) című krimi Belgiumban, pontosabban Liegeben kezdődik.

Az már sokkal szokatlanabb, hogy fogynak a lapok, előkerül egy hulla, és Maigret még mindig nincs sehol. Hmm.

Jobbára két nagyra nőtt kamasz töketlenkedik. Ideális gyanúsított lenne belőlük, de a nyomozást vezető (és egyben pipabuzi) Devlinge felügyelő sem igazán hisz a bűnösségükben.

Jöhetne Maigret, hogy megoldja. De Maigret nem jön. Mondjuk nekem édes mindegy, hogy ő vagy belga kollégája oldja meg az ügyet, de ugye a fülszöveg azt ígérte, hogy Maigret megoldja… Akkor meg jöjjön már.

No igen, teljes mértékben megértem a Maigret felé most nyitó krimi olvasót, aki joggal mélázik el a könyv felett azon a kérdésen, hogy: Tulajdonképpen, akik dicsérik Simenont, akik Maigret rajongónak vallják magukat, azok mi a bánatos francot szeretnek ezen az... izén?

Pörög, pörög, pörög, pont annyira, mint a mókuskerék, amiből már lelépett a mókus.

A könyv felénél jártam, amikor végre előkerült hősünk, akiről egyből kiderül, hogy már a regény elején is ott volt, csak éppen inkognitóban.

Innentől felpörögnek az események, mondanám, hogy összedolgozik a rend két éber őre, de gyakorlatilag Maigret kimatekolja a megoldást. Na ja, elvégre ő már rengeteg információ birtokában van belga kollégájához képest. Az olvasóhoz képest meg pláne.

Az, amit szeretünk a mélázós, beleélős, majd kősziklává váló Maigret itt épphogy csak felvillan. Alig-alig moralizál… azt is csak a regény végén. Hiába no, ez egy korai (1931-es) történet.

Nem rossz, nem rossz, de nem az ilyen történetek teszik klasszikussá a figurát, és nem az ilyen könyvek teszik rajongóvá az olvasót.

Az A Víg Malom táncosnője mai szemmel már csak kis színes. Lépcsőfok a figura klasszikussá fejlődésében. Olyan, amit csak akkor érdemes elővenni, ha már az ilyen nüansznyi érdekességeknek a furcsaságát is tudjuk értékelni.