Olvasok. Néha kipillantok a könyvből, és mintha elvesztek volna a színek. Kicsit fekete fehér lett a világ. …és a betűkhöz visszatérve hallom a fejemben, hogy egy furcsa, lassú, karcos hang narrál… Humphery Bogart ül az agyamban.

Én is azok közé tartozom, akiknek Bogart Marlowe. Mintha csakis ő lehetne az iskolateremtő Raymond Chandler magánnyomozójának Philiop Marlowenak az egyetlen megtestesítője. Még akkor is, ha olyan regényt olvasok, amiben Bogart nem játszott. Ez: A magas ablak (Magvető, 1969).

Alig egy hónappal ezelőtt, amikor már az Albatroszos kiadás be volt készítve az olvasnivalók sorába, kezembe akadt az új kiadás is, ami Az emeleti ablak (Európa, 2009) címen jelent meg, de valahogy visszariadtam attól, hogy Tandori fordította. Valahogy tartottam tőle, talán a Nat Roid néven kiadott krimijei miatt, hogy Tandori Bogartot veszi el könyvből. Maradtam inkább Gy. Szentkirály Olga fordításánál. Hogy a Tandori féle változat milyen, azt nem tudom, de így pont azt kaptam, amire vártam, amire vágytam.

Mint a Kicsi nővér kapcsán már említettem, Chandler költőből lett krimi író, de a poéta nem veszett el belőle. Olyan képeket használ, ír le, hogy az olvasó egy posztapokaliptikus világban érzi magát. Egy csendes apokalipszis után. Enyhén árad belőle az üresség, és némi depresszió. Mint Marloweból a dohány és az alkohol szaga.

Maga a történet egy egyszerű nyomozásnak indul, mindössze egy ritka érmét kell megtalálni és visszaszerezni egy kissé antipatikus megbízónak… Mondjuk, ebből nem jönne ki a bő háromszáz oldal, de ahogy halad előre Marlowe, úgy lesz egyre bonyolultabb az ügy, és úgy botlik hősünk egyre több hullába.

Semmi sem az, senki sem az, aminek látszik. Na jó, talán a megbízó mégis csak az. Unszimpatikus, hatalmaskodó, manipulatív vénasszony.

...és persze nem Marlowe lenne Marlowe, ha nem bogozná ki a szálakat.

Közben az olvasó néha úgy érzi, hogy ezt már valahol látta, vagy olvasta, ami részben annak köszönhető, hogy Chandler sok mindenkire hatott, másrészt annak, hogy a regényei igazi recycled művek. Itt például a Bay City blues és az Asszony a tóban köszön vissza.

Egy szó, mint száz: Chandlert olvasni jó.