Furcsa. Valószínűleg ez a bejegyzés is más lenne, ha a könyv elolvasása és a poszt megírása között nem születik egy törvény egy egyetem ellehetetlenítéséről. Ha nem vagyunk egy olyan leszámolásnak a történelmi tanúi, amikor a párt a korábbi mecénásai ellen fordul… de ez csak a másik olvasat.

A Hanussen név nekem csak annyit mondott, hogy ilyen címmel készített Szabó István egy sok díjra jelölt, történelmi fikciós filmet 1988-ban. Nem láttam.

Viszont most, hogy kezembe akadt a nyitott könyvszekrényben V. P Borivička könyve, az A jós halála (Kossuth, 1969) örömmel vettem kézbe.

Ráadásul azt hittem, hogy ez a Hanussen, ez létezett.

Mondjuk az a jó a történelmi fikcióban, hogy akár létezhetett volna. A sztori nagyjából az, hogy a kis, vagy inkább az ifjú Steinschneider Hermann, a morva zsidó fiúcska, hogyan lesz színész, artista, Jan Erik Hanussen, hipnotizőr, látnok, mágus… és hogyan nem lesz világsztár. Afféle közép-európában ragadt alternatív Weisz Erik, a Harmadik Birodalom árnyékában.

Alapvetően ez egy kurtán, furcsán befejezett karrier regénye. Amolyan Ikarosz sztori. Repül, repül, hopp itt a nap… és szétkenődik alant.

Azt a sztorit sem szerettem, mert nincs íve a befejezésnek. Pedig tanulsága van.

Szóval van itt egy első olvasat, arról, hogy a nagyratörő Hanussen, hogyan száll fel Hitler szekerére, és hogyan lökik le róla akkor, amikor azt hiszi, hogy a hatalma, a befolyása a csúcson van.

De be kell látnom, hogy ez mégsem náci sztori, az épülő Harmadik Birodalom itt csak körítés. Ne feledjük Borovička ezt a könyvet 1968-ban követte el. És a kurta-furcsa befejezés sokkal többet mond, ha a Pártot elvonatkoztatjuk Hitlertől és az NSDAP-tól. Elvégre mégsem írhatott a Csehszlovák Kommunista Pártról… és bár a sztálini Szovjetunió lehetett volna téma, de ott azért nagyobb volt a mellényúlás kockázata.

Tehát, ha elvonatkoztatunk, akkor a tanulság általános érvényűvé válik.

Az épülő diktatúra felhasznál, kihasznál. Amíg erősödik, kell a pénzed, a tehetséged, a támogatásod… és, ha úgy érzi, hogy nélküled is megáll a lábán, egyszerűen leszámol veled (és persze mindenkivel), aki túl sokat tud a múltjáról, a gyarlóságáról, aki emlékezni tud, aki emlékeztetni tud.

Ettől válik az az utolsó húsz oldal, ami különben nem szerettem, az aktuálpolitika tükrében sokkal, de sokkal fontosabbá, mint az előtte lévő kettőszáz kilencven, ami egy kellemes fejlődésregény, egy szélhámos felfelé ívelő karrierjéről.

Attól jó ez a könyv, amitől rossz.

Attól a húsz oldaltól.

A másik olvasattól.