Maigret nyomoz. Nosztalgiázik. …és iszik. Az utóbbihoz hozzátehetném, hogy természetesen. Az alkohol, akárcsak a pipa, hozzá tartozik a felügyelőhöz.

És persze az iváshoz az evés is hozzá tartozik. Maigret sokat eszik, és sokat iszik. Az ő Párizsa, kis kocsmák, vendéglők, bárok végtelen sora. Egy más kor, más ritmus, amitől nosztalgiát érez az olvasó…  Azt hiszem, érdekes lenne egy Maigret szakácskönyv. Bár azt lehet, hogy már megírták.

Ismét több (jelen esetben két) történetet rakott egymás mellé a kiadó a Maigret szórakozik (Európa – Fekete könyvek, 1979) című kötetben.

Az első és egyben címadó írásban a felügyelőt rá nem jellemző helyzetben találjuk. Szabadságon van. Párizsban. Bár mindenki úgy tudja, hogy elutazott. De már a második napon történik egy rejtélyes gyilkosság, és a felügyelő nyomozni kezd. Kívülállóként. Újsághírekből. …mert megígérte, hogy az Orfévres rakpart közelébe se megy. Bár egy idő után névtelen leveleket kezd írogatni a nyomozást vezető Janviernek

Nekem nem is igazán az a lényeg, hogy Maigret mennyire ügyesen játssza az amatőr nyomozót, hanem az, ahogy Simenon leírja a nyári, kiürült Párizst. Ahogy a felügyelő és a neje nosztalgiázik…

Simenon életérzést közvetít. Az kimondottan a kedvencem volt, amikor Mme Maigret megbotránkozik az ifjú nemzedék „szabadosságán” (értsd: házasság előtti szex), amolyan „bezzeg az én időmben!” típusú felháborodással, mire a felügyelőnk megjegyzi:

- Nem emlékszel? A kis erdő a Chevreuse völgyében…

Mme Maigret természetesen belepirul...

Kedélyes nosztalgikus történet, főként a calvados jegyében, bár a meleg miatt a sörök is fogynak rendesen, és persze a felügyelő végül az ügyet is megoldja, de a babérokat Janvier aratja le.

A nyári történet után kapunk egy tavaszit is úgy tíz évvel későbbről, amiben Maigret-t meglopják.

Párizs, hatvanas évek (még a diáklázadások előtt), művészvilág. Simenon megint csak érdekes helyre miliőbe viszi az olvasóit… Kispénzű, feltörekvő művészek közé. …és persze szokás szerint, kissé melankolikusan Párizs, a párizsiak változásáról mesél.

A címben szereplő lopás, amatőr munka. A tettes maga jelentkezik, hogy visszaadja Maigret tárcáját, jelvényét… és a segítségét kérje egy gyilkossági ügyben, a közismerten empatikus felügyelőnek.

Maigret segít, és elkapja a magát zseninek gondoló tettest. Mellesleg a terv, ahogy a gyilkos meg akarta úszni, az tényleg zseniális, de ugye hibátlan terv nincs.

Mind a két történet remek krimi, bár a Maigret szórakozik újsághír túltengése engem kicsit untatott, de belátom, hogy a történethez ez kellett.

Azt hiszem, most már bevallhatom, hogy rákaptam a Maigret történetek re, de nem a rejtély a nyomozás miatt, hanem azért amit Simenon a nyomozás köré sző. A hangulatért, a felügyelő tépelődéseiért, a folyton változó Párizsért, a korrajzért. Egy Maigret történet, szerintem, több, mint krimi.

Tulajdonképpen a nyomozás csak azért kell, hogy cselekményt adjon a hangulatnak.

És persze számolom, hogy mennyit iszik a felügyelő. Most a két történet alatt úgy tizennégy sör vagy három liter bor, kb tíz feles, és némi pezsgő fogyott.