Szerencsére, az hogy egy könyv díjat nyert, még nem kel szeretni. Ez különösen igaz manapság a "ki tudja jobban aktivizálni a rajongótáborát" jellegű díjak esetén, de lássuk be, az avatott ítészek által osztogatott díjak sem mindig egyeznek a népítélettel, bár gyakran befolyásolják azt.

Például a tudat, hogy Goffredo Parise az A főnök (Kossuth, 1968) című regénye megkapta a Vaireggio-díjat (ami ugyan állítólag jelentős olasz irodalmi díj, de én most találkoztam vele először, és azt hiszem, hogy ez egyikünkre sem vet rossz fényt), szóval ez a tény abszolút nem befolyásolt abban a döntésben, hogy kellő érdeklődéssel vágjak neki az olvasásnak.

Az sokkal többet nyomott a latban, hogy Parise egy korábbi munkája az A szép pap, igazán kedvemre való társadalmi kritika lett. Bíztam benne, hogy annyi lesz a különbség, hogy míg a szép pap históriájában egy bérház adta a színteret, addig itt majd egy vállalat.

A vállalat, ahova megérkezik vidékről "A Fiatalember" (a továbbiakban már csak így fogom emlegetni).

Ház izé… mondhatnám nyugodt lélekkel kifejezvén a tanácstalanságomat. Ez a történet nem az amire számítottam.

Ez egy szatíra, igyekszem leszögezni magamnak is. Bár néhol tényleg éreztem a karikírozást, a könyörtelenséget csak magammal szemben, mert ez a hivatalnok szatíra, ez inkább csak unalmas. Ha kaffkai is , akkor is csak unalmas.

A különben nem hülye beosztott és egyébként agyament főnök kapcsolata, melyben a beosztott, azaz A Fiatalember, megpróbálja megérteni, magára húzni, a főnöke őrületét. Megpróbál nem egyszerűen a cég, a főnök tulajdonává válni, nem elégszik meg a bérrabszolgasággal, hanem tovább megy és az engedelmes, mondhatni „beszélő szerszám” szintjének elérésére törekszik.

És igen, közben tényleg osztja Parise a nagyvállalatok személyzeti politikáját, a megalo és cezaromániás főnökök világát, a gazdagokat, és az egyéniségüket a boldogulásért feladó tisztviselőket… Még azt is elhiszem, hogy ez a hatvanas években merész volt, és szókimondó, és nagyszerű, de mára akkor is csak unalmas.

Láttunk már azóta, és élőben különb vállalati hülyeségeket, víziókat is, amint amit Parise megálmodott. Láttunk már vállalatokat, ahol a beosztottak prófétaként tekintettek uraikra. Nem hökkent már meg.

Lássuk be, mindannyian ismerünk olyan embereket, akik bármikor őszintén(!) így nyilatkoznának "uraikról":

Hát először is, ők sohasem kérnek esztelenséget, illetve, ha kérnek, annak megvan az értelme, és nem az én dolgom, hogy elbíráljam a kérésüket. Engem azért fizetnek, hogy engedelmeskedjek. Mindig abból éltem, hogy engedelmeskedtem, nem is tudnék másképp meglenni.

Márpedig ennek a műnek az ereje valószínűleg a meghökkentés volt.  És ez az erő azzal, hogy a disztópikus jóslatait meghaladta az élet, elhalt.

Majdnem feladtam, de sokat segített, hogy az imdb adatbázisában megtaláltam, hogy a regényből tv-film, méghozzá magyar tévéfilm készült, amiben A Fiatalembert Tímár Béla, míg a főnököt, Max doktort, Haumann Péter  alakította, és ez valahogy átsegített. Nem láttam a filmet, de a megszemélyesített főszereplők játszattak a képzeletemben.

Bár ettől még nem szerettem meg a regényt.

Ha részleteiben örökké aktuális lehet, összességében akkor is eljárt felette az idő…